NŐ ÉS ALKOTÁS VISZONYA

NŐ-FÉRFI VISZONY, HÁZASSÁG, HŰSÉG-HŰTLENSÉG

NŐI SZEREPEK-FÉRFI SZEREPEK, NŐI LÉT, FEMINIZMUS

NŐ-NŐ KÖZTI VISZONY

ANYA ÉS LÁNYA KÖZTI VISZONY

TEST, SZEXUALITÁS, ABORTUSZ, BETEGSÉG

LÁNY

MESE

EMLÉKEZÉS

DIVAT, TÁRSASÁGI ÉLET

ZSIDÓKÉRDÉS – ANTISZEMITIZMUS – KERESZTÉNYSÉG

—

NŐ ÉS ALKOTÁS VISZONYA

Erdős Renée

„…néha már a neuraszténiás dühig fokozódott bennem ez a fellakmároztatástól való félelem és undor, és vérig sértett már a legenyhébb bók is, ami a nőnek szólt, nem pusztán a költőnek.”

Erdős Renée: Ifjúságunk, II. 129

Költő

A költő a föld leghálátlanabb teremtése. Mert kettős életet él és egyiket sem éli igazán, s így valamelyikkel mindig esik baja. A legnagyobb gyarlóságai közül való az is, hogy ha szomorú: vidám témái jönnek, ha pedig vidám: szomorú témái. A külső jelenségekkel ritkán olvad össze, mert maga egyéniségében külön áll mindentől. Csak egyes sugarak, amik lelkéből kiszállnak s csak egyes képek, amiket lelke egyszerre befogad. Ha örül, nem örül egészen; nem tud, nem akar. A maga számára mindég tartogat egy kis külön szenvedést, amiben gyönyörködik, mint a nagy Ellentétben. Mert ebből az ellentétből születnek a témák. S így a napfényes reggeli sétákon, amikor minden csupa élet, szín, ragyogás: a költő egyszerre beborul, és minden ok nélkül panaszkodik. Azért hinni kell neki, minthogy ő maga is hisz magának. A melankóliája őszinte és igaz, csakhogy időszerűtlen, s ezt tudja, maga magának bevallja, de nem tehet ellene semmit. Ezek azok a bizonyos kényszer-érzések, amikről az idegdoktorok annyi példát tudnak. Hogy a költők, akik ilyen kényszer-érzésekbe minden untalan beleesnek, majdnem állandóan idegbetegek: ezek után szinte kétségen felül áll. Szerencse, hogy ha megírták a versüket, megint egészségesek lesznek! Különben hova is lennének.”

Erdős Renée: Írások Könyve, 1905. június

Kiadó és szerző

„A kiadók számára az író nem nő, akármilyen nő is, hanem az a veszélyes szörnyeteg, akinek a mozdulataira vigyázni kell, akit dédelgetni nem szabad, nehogy fejére nőjön az embernek. Akinek pénzt kell adni, de csak annyit, hogy éhen ne haljon és dolgozni tudjon tovább is. De akinek sok pénzt nem szabad adni. Először azért, mert akkor elbízza magát és követelővé válik, másodrészt, mert akkor ellustul, és nem dolgozik. Szóval, a kiadó szemében az író olyan állat, akit meg kell ugyan kötözni, hogy sokat ne mozoghasson, de mégis csak annyira, hogy legyen módja a tüdejébe egy kis levegőt szívni. Éljen, éljen, de ne nagyon és ne túlságosan jól!”

Erdős Renée: Emlékeim

Lux Terka

Közönséges, brutális emberi nyelven úgy hívják ezt a fantáziát: hogy hazugság s a szárnyát: hogy hisztéria. A hazugság és a hisztéria azonban nagyon drága kincse az asszonynak. A láz is jótétemény a betegre, az ópium bódulata is kincset ér, sőt maga az őrültség is olyan betegség, mely elfelejtet egy nagyobb betegséget.  Azért igen gonosz ember az, tudatlan és léha, ki jellembeli fogyatkozásnak mondja az asszonyi hazugságot és gyógyítani akarja azt a hisztériát, mely a kertész mesterségét tölti be a hazugság mellett.

Ellenkezőleg, a hazugságot, mely igen sok esetben az asszonyi élet legnagyobb gyönyörűsége, ápolni kell. Üldözni? Ugyan miért! Hát nem egy szép, nagy meséskönyv az asszonyi élet, melyben hol kicsinyítve, hol nagyítva hol szépítve, hol eltorzítva kapják az életet? Hát nem mindent titkolva, rejtegetve, fátyolon keresztül és szűrve, szitálva kap az asszony?

Hát ezért. Ezért miért elvenni, csellel, nyíltan vagy durván, az asszony kezéből a meséskönyvet? Ott kell hagyni. Hadd hazudjon, mint a meséskönyv és hadd éljen úgy, ahogy a lelke megkívánja: mindig szépítve önmagát és önmaga körül az életet.

Egy hazug asszony nem hazug asszony. Poéta. Aki fest, nagyít, szépít.

(Lux Terka: Álom, Smeraldina 29-30)

NŐ-FÉRFI VISZONY, HÁZASSÁG, HŰSÉG-HŰTLENSÉG

Czóbel Minka

“Azt a napot látta felvirradni, mikor jött az öreg Grineus Mátyás, hogy megkérje kezét, ő nem is ismerte, a magiszter csak a templomban látta egyszer, s mikor apja mondta neki: “Ennek a tisztes úriembernek leszel a felesége”, megborzadt vén, fonnyadt arcától, kopasz, összeaszott koponyájától.

Egész nap, egész éjjel sírt, de nem sokat ügyeltek reá, anyja is, a leányok is hozzáláttak a szabás-varráshoz.” (58)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Olyan boldog volt, olyan vidám, s legjobban szeretett volna a lovagnak karjaiba omlani, de szégyenlősségből, ravasz számításból-e, hidegen mondta:

– Szépen tud kigyelmed beszélni, csak egyet felejt el, hogy Grineus Mátyás felesége nem amolyan személy, kit szép szavak vagy bármi más is eltántoríthatna hitvesi hívségétől, fogadott esküjétől.” (78)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Istenem, milyen is a férfi! Már nehezére esik, hogy utánam jár, már meguntál, csak egy kényelmes ágyas kellene neked, és tőlem, a gyönge asszonytól kívánod azt az áldozatot, hogy elhagyjam, ki hét esztendőn át hűséges uram, ápolóm volt, ki tenyerén hordozott!

– Hát nem rosszabb így neki, hogy megcsalod?

– Nem tudja, és ha te okos vagy, sohase is fogja megtudni.” (114)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Csak amikor Dobos Bocskón arra vetődött, ébredt fel benne keserűn a gondolat:”Ha ez lenne férjem, nem volna csendes a ház, nem lennék magamba egész nap. Kisgyerek gőgicsélne a bölcsőben, nagyobbak szaladgálnának körültem. Víg volna a ma, reményteljes a holnap.” De mint tisztességtudó asszony, eltávolította e gondolatot magától, s Grineus Mátyás hitvese ismét csak kötelességének s női erényeinek élt, csak a vágy gyermekek után hevesebben ébredt fel ismét szívében.” (123-124.)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Néha már válásra is gondolt, de aztán mégsem volt bátorsága hozzá “annak a jó, áldott embernek” megmondani, hogy megcsalta, hogy otthagyja, elválik tőle, így csak még kedvesebb és játszibb volt Mátyással. Talán sajnálta is egy kicsit azt a gyanútlan, jó embert, ki talán még a lába porát is megaranyozta volna.” (159-160)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Ha kellő felvilágosítást adsz mai viselkedésedről, nem esik több szó közöttünk róla, de ha csalfaságon talállak – és jegyezd meg magadnak, nem vagyok se vak, se buta -, akkor ne lássalak többé, menj, amerre akarsz, de ne mocskold be tisztességes nevemet. Szegény nem vagy, ha pénzzé teszed ékszereidet, melyeket tőlem kaptál, megélhetsz belőle, különben – s itt keserűen felnevetett – egy szép asszony mindig megél, bárhol is.” (182)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

Erdős Renée

„Azok közül az asszonyok közül való vagy, akik hiába akarnak jók, szelídek és alázkodók lenni: ők alázzák meg a férfit, annál az energiafölöslegnél fogva, ami bennük van. Ez a fölösleg teremtette a nagy, a hatalmas és kicsapongó királynőket a múltban, és ez tombol az újkor asszonyaiban is, azokban, akik magukat keresik. Ez van benned is, és tette, hogy fölibém kerültél a férfi fölé, akinek pár őse már elpazarolta az energiafölöslegét, te, aki kulturálalan talajból pattantál ki színes, erős és túlfinomult emberré. Te, akinek a nagyapja tán olvasni sem tudott még: te éhes vagy mindenre, amit körülötted nagyot, becsest látsz, és a lelkedbe innál minden fényt, erőt, minden bájos és meleg sugárzást, ami a világon van. Te vagy az asszonyok legveszedelmesebbje, mert telhetetlen vagy a szerzésben, hogy a lelkedet meggazdagítsd.”

Erdős Renée: Írások Könyve, 1905. július

„Vérmes természete kívánta az asszonyt és csak úgy, mintegy megszokásból, minden különösebb hangulatkeltés nélkül.

– Öt perc az egész – szokta mondani neki, ha történetesen már késő volt és másnap reggel fontos dolgai voltak – és már alszom is.

És mert valóban így volt, hogy öt perc múlva már aludt, az asszony lefojtotta magában ellenkezését, összeszorította a száját, lehunyta a szemét és megadta magát az unalomig ismert tempónak; tűrve, hogy átviharozzon felette az egész nem túl poétikus dolog s utána kirohanhasson a fürdőszobába. Mire onnan visszatért, a férjét már rendszerint a másik oldalára fordulva találta, komoly előkészületben az alvásra.

Néha egyetlen csók, egy hízelgő szó, egy simogatás nélkül történt meg közöttük minden s utána az asszony kétségbeesett nyugalommal, mozdulatlanul feküdt még órákig az ágyban. Nem volt álmos, undort és fáradtságot érzett, néha egy kicsit sírt is.

De ha aztán mégis elaludt és reggelre kissé kipihente magát, az egész ügyet elfelejtette és megint kedves volt az urához.

De megtörtént az is, hogy szelíden, szégyenkezve figyelmeztette őt ezekre az egyoldalú, nem formás és hirtelen szerelmi kitöréseire, amire az ura nagyokat hahotázott.

– Hát mi a szösz, talán egy hosszú kérvényt nyújtsak be előbb?

Vagy pedig azt mondta:

– Örüljön neki, hogy ilyen jó paraszti ura van, akinek elég, ha magát maga mellett tudja! Baj van már ott, ahol hosszú előkészületek kellenek!

Nem vitatkozott vele, csak azt kívánta, hogy őt minél ritkábban érje ez a kitüntetés, amiben semmi öröme nem volt, sőt ellenkezőleg, megalázta.

A férje nem sokat törődött azzal, hogy ő ezekből a szerelmi idillekből teljesen örömtelenül került ki. Ha mégis szóvá tette, mindössze annyit mondott:

– Hát ez már így van! Ez a természet rendje! A legtöbb asszony ilyen. Hiszen maga olvasta A nagy sikolyt!”

Erdős Renée: Brüsszeli csipke. Bp.: Garabonciás, 1990. 82.

Gulácsy Irén

„Imre türelmetlenül nézet körül a kővé vált paradicsomban. Az asztalfőről egy dáma sudárodott fel maga hosszában. Éles tekintetű, hideg fényű szeme fölött egybefonódtak a vékony fekete szemöldek. A hústalan szájszegletei kicsit lefelé görbültek. Karcsú nyakát hátraszegve roppant magasságból pillantott le poros jövevényre.

– Nos?

Olyan volt, mint valami tündérmeséből kilépő királynő az udvarló lányai közt. Hajszálra olyan, amilyennek Imre egy eleven hercegnőt elképzelt.

Bizonyosság kedvéért mégis megkérdezte:

Kegyelmed a hercegasszony?

A dáma közelebb lépett. Megütközve nézte ezt az ajtóstól szakadt parlagi csodát. De hogy annak az egész lényéből szinte sugárzott az őszinte elragadtatás, végül is szóra szánta el magát.”

– Miből gondolod, hogy én volnék?

– Mert asszonyom itt a legszebb.

Tescheni Hedvig is csak nő volt, akármilyen magasan hordta a koronás fejét. Önkéntelenül elmosolyodott, mint a téli nap a hó fölött.

– Nem csalódtál, lovagocska. Én vagyok. De most aztán áruld el nekünk a titkot, hogy kinek lehettem szerencsés bemutatkozhatni?”

„Rágyöngyözte egyforma fehér fogait Imrére.

– Alább nem adod?

A fiú komolyan ingatta a fejét.

– Nem! Már kicsinek is olyan voltam, hogy mindég a legmagasabb fára másztam fészket szedni.

– És mindég elérted?

Borbála tekintetében különös, dacos hirtelenfény lobbant.

A másik nem vette észre azt a csöppnyi gúnyt a szája szegletében. Buzgón bizonygatta:

– Amibe én egyszer megakasztom a markom, az az enyém. De – tette hozzá igazságoskodva – arra volt eset, hogy a fa derékba tört.

– És te lepottyantál?

– Együtt zuhantunk.

A lány lecsukta a szemét, mint aki szédül.”

Gulácsy Irén: Fekete vőlegények. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó 1985, 67.; 86. k.

„Erőt kellett vennie magán, hogy az igézettől szabaduljon. De épp afölött való keserűségében, hogy ez még mindig ilyen úrrá lehet rajta, s mert Lajos mostanig sem méltatta feleletre az ő ingerült kifakadásait, annál lázasabban fordult ellene:

– Nem beszél? Semmit sem mond?

A férfi csak állt némán, mozdulatlanul.

Erre felküldött hozzá egy sötét, szinte gyűlölködő pillantást.

– Nem felel? Nem is felel?

[…]

Egyszerre szája is kinyílt. Lefelé húzódó, merev vonaglások közt szülemlett meg rajta a szó:

– Felséged… Nevezheti felségedet királynak a népe »Nagy«-nak a hízelgői és szentnek az ostobák! Én…

A hang egyre erősbült.

– Én csak egy nevezettel tudom illetni…

S itt váratlanul, szinte hasító erővel kitört:

– Ludovicus! Te szívtelen ember!

A kiáltással egyidejűleg Erzsébetnek keze is megmozdult. Látszott begüörbülő ujjain, hogy mindjárt megragadja férjét. igen, megrázza azt az ingathatatlan márványszobrot! Legalább így, ha már lélekben nem lehet!

Lajos azonban nem hagyta megtörténni a mozdulatot. Egy átsuhanó, bús kifejezéssel arcán, mégis élővé rendült.

Kezében fogva maradt sceptrumával hárította el az illetést.

– Ne érints! – szólt mellből jövő, csendes és mély zenéjű hangon.”

„Valóban, a madarak egész szokatlanul vígak voltak, a derűs nyári világ egyetemes vígságában. Repülve mentek a vízre, ott ék alakba igazodtak, fejüket buktatták, sőt akadt, amelyik bukfenccel egész át is fordult, csak élhetetlenül kepcikélő láb rugdalózott az égnek. A megúszott libák szárnyaikat tárogatták, a vizet söpörték, sőt egy meglett gúnár úgy elfelejtkezett tisztes koráról, hogy bolondos bukdosásokat rögtönözni nem szégyellett egy ifjú hölgyliba előtt.

Miklós jóízűt nevetett.

– No e vén bakállat gúnár én vagyok!

Az asszony [Erzsébet királyné] megfenyegette.

– Akkor én meg liba?

– Hattyú! Gyönyörű, királyi pompás hattyúmadaram, te!

– Igazad lehet. S te: cantus cygnim; hattyúdalom.

Ezt a kijelentést vissza kellett vonni. Csattant. A Lovak megijedtek. Eliramodtak.”

Gulácsy Irén: Nagy Lajos király. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó 1986, 11.; 558. k.

„– Hé! Érti maga ezt? Van egy Garayné! Hitbéli… s gyermekeinek anyja!… De az nem én vagyok. Én, a titkon lopogatott, én, én, tudod ki vagyok?

Halálsápadt orcáiban felforogtak a szinte elviselhetetlen tekintetű szemei. Látszott, hogy már alig van magánál.

– Jezabel vagyok! Ama Biblia-béli egyszeri királynak asszonya, aki szokatlan gonoszságokat művelt Izraelben… Mert… bálványozásba esék. S szívében oltárt emelt neki… És meghajtá a derekát neki.

S itt egy kétségbeesett, szándékolt, zuhanó lecsapódással olyan mélyet hajlott a férfi előtt, hogy keze a föld porát seperte.

– Idvezlégy, Baál! Idvezlégy, Faragott Kép, te bálványistenség. Tirusz leányának felvett istensége… akivel a halál jár együtt.”

Gulácsy Irén: Jezabel. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó 1987, 334.

Lux Terka

“Ami emberemlékezet óta nem történt meg, Sárit és Lenkét elvitte a papa a kereskedők báljára.

[…]

Semmi vagyok és három eladó leány, nagy igények, sancta-mariai nevelés, hét esztendős báli múlt – a papának igaza van. Ha már vadászni megy az ember és nem lőhet vaddisznót, legalább lőjön nyulat.

Képviselők, tanár-orvosok, földbirtokosok, magas állásu hivatalnokok ha nem akadnak a fehér horgocskára, jó lenne egy nagyon gazdag kereskedő is.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 17-18.)

 “A télen, miután az első bálommal én is nyílt piacra kerültem – már biztos, hogy lesz egy nagykereskedő sógorom, a stílusomnak már megvan az előérzete – elég alkalmam volt meggyőződni az emberek észbeli kiválóságáról.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 18.)

 “De a mama se jobb, mint Sári. Tudom, bántja az, hogy a Borzsáki Borzsák Erzsébet leánya csak egy boltoshoz mehet férjhez, de az, hogy ez a boltos gazdag és az, hogy végre egy lánnyal kevesebb lesz a háznál, olyan megkönnyebbülés számára, mintha a homlokáról levennének egy ötkilós vasalót.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 26.)

 “Sári mihelyst asszony lesz, el fogja ismerni, hogy Lenke csakugyan karcsúbb slusszban és azt is el fogja ismerni, hogy Lenkének egy számmal kisebb cipő kell, mint neki. És azután az lesz az élete célja, hogy »Lenkét férjhez adhassa«. Még pedig minél előkelőbben. A saját érdekéért. Hogy a maga pénzének keretet csináljon. Valami mágnást fog Lenkének kaparintani, nembaj, akármilyen mágnás is lesz, csak neve legyen, ez lesz a fő.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 27.)

 “Jaj! Irtózom ezektől a reformálni akaró cvikkeres hölgyektől, akik ha megfognak egy embert, azonnal az elveiket fejtegetik. Nagyon szerettem volna neki megmondani: Kedves kisasszony, én ilyesmikről nem beszélek, csak épp konstatálok magamnak valamit és az életnek csak a gyakorlati szükségletei érdekelnek. Nekem nincs elvem, csak meggyőződésem abban, hogy nekem nincs más célom és vágyam, mint hogy férjhez mehessek. Nem ugyanolyan eszközökkel és nem úgy, mint az átlagos lányok, de a dolog lényege mégis – mintha egy volna. Nem?”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 34-35.)

 “Egy leánynak a megengedhető határok között mindig szabad experimentálni és kötelessége is experimentálni. Az ember mindennap okosodik. Én hét esztendeig báloztam s eredmény nélkül. Hogy miért eredmény nélkül, most már tudom. Mert mindig a sablonok között vergődtem. Kizárólag az első elit-bálokra vittek el, majd mindig egy és ugyanazon társasággal találkoztam és a leányok mindennapi fegyverével hadakoztam. Udvaroltam a férfiaknak, faksznikkal akartam elcsavarni a fejüket s hol a hátam közepéig kivágott ruhában, hol meg a fülemig begomolkozva mozogtam közöttük. És mindent megtettem a kedvükért. Bicikliztem, táncoltam, halásztam, vadásztam, teniszeztem és mit tudom én, mit nem tettem s mi volt mindennek az eredménye? Semmi. S egyszer csak a papának jön egy ötlete. A kereskedőbál… Mi kacagtunk és bosszankodtunk rajta. Szóval: eltértünk a sablontól és eredménnyel. Ti tudjátok, hogy én soha nem voltam vak, de a kereskedőbál óta dupla szemekkel látok. És hogy fényesen férjhez foglak adni, Lenke, arról jótállok!…”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 46-47.)

 “… Magas, sápadt, elegáns és szép, mint Lohengrin… Marcsa, azt hiszem, ha nem volna gróf, akkor is hozzá tudnék menni!”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 49.)

 “Lenke tovább zokogott és Sári, az okos Sári, azt hitte, egyedül a felsülés dühének és szégyenének könnye folyik a Lenke szeméből, de én tudom, hogy abban az ostoba játékban Ámornak is van némi része, de azért ha belehalna is Lenke, mégse lenne egy szegény kis tanárnak, egy grófi nevelőnek a felesége. Most pláne, a Sári gazdag házassága után! Előtte, talán még hamarabb…”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 53.)

 “- Az, az – erősködött az öreg. – Ha Lenke kisasszony is férjhez megy, Marcsa kisasszonyon lesz a sor. És akkor majd nem lesz itt a helye az irodában, hanem a szalonban. És a kis íróasztala árván marad. […] Egy másik leány kellene ide, Marcsa kisasszony, az én leánykám, a Flórika és egy írógép. Egy jóféle Yost-gép.

Flórika és egy írógép a helyemen… Istenem, hát nemcsak a papa és a mama érdekét képezi a férjhezmenetelem, de még az öreg Wancák érdekét is, hogy ide ültethesse az ő Flórikáját a helyemre!”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 69.)

 “Istenem, milyen lehet egy szerelemnélküli házasság, mikor egy kézrekapott csók is fáj, ha nem szeretünk!” (96.)

  (Lux Terka: Marcsa gondolatai)

“Amíg ezen a két szobán keresztül mentem, a családom vére, gondolkodása és nevelése érvényesült bennem. Ijedten gondoltam arra, nem játszom-e el a következő percben egész jövőmet, szerencsémet és nem volna-e okosabb a Sári és a Lenke álláspontjára helyezkedni és bölcs nyugalommal nyúlni azután, amit az élet elénkbe nyújt? Mi lesz velem, ha Mukinak megmondom, hogy nem szeretem, hogy nem lehetek a felesége, hogy bűnnek tartom üres szívvel állni az oltár elé és arra esküdni, amit nem érzek, ami nincs meg bennem?” (97.)

  (Lux Terka: Marcsa gondolatai)

“Utoljára is, a mi házasságunk mivel különb, mint a Marcsáé? Az én uram iparos, a tiéd kereskedő, a Marcsáé diplomás ember. Éppen az a kis keresztvíz…

– Az nem kis keresztvíz – mondja Sári izgatottan, az több, mint a Duna vize! És kérlek, a mi házasságainkat ne állítsd egy kategóriába a Marcsáéval. Az én uram gentri ember, a tied, igaz, nem az, de gazdag. És Popper még csak nem is gazdag. “  (130.)

  (Lux Terka: Marcsa gondolatai)

“Szerették, hát szeressék egymást. És nem jobb így, mint ha vén leánynak marad Marcsa? Mert azt hiszed, férjhez ment volna valaha? Ott volt Muki, mehetett volna hozzá és ment? Hát én csak azt mondom, én sem vagyok elragadtatva a halkereskedő és sakter atyafiságtól, de a magam házasságát sem tartom hercegi házasságnak.” (132.)

  (Lux Terka: Marcsa gondolatai)

“Nem vagyok szentimentális, de az bizonyos, hogy minden leány téved, akinek az a programja: csak a gazdagság!… Nem ez, Sári. Csak: boldogság… Hidd el. Az egyetlen jó, amit az Isten az emberek számára teremtett: a szerelem.”  (134.)

  (Lux Terka: Marcsa gondolatai)

“… Szegény Lenke, szegény Sári, hátha még tudnátok, mi a szerelem, úgy, amint én tudom! Hogy hajítnátok ki fületekből a kétezer forintos boutont, hogy tépnétek darabokra drága ruháitokat és vetnétek tűzre harmincöt forintos kalapjaitokat. Én szegény vagyok, csak egy kis háromszobás lakás vár reám a József-körúton, de azért nem adnám oda a budai királyi palotáért. Az én délelőtti kalapom nem fog többe kerülni négy forintnál, a gála kalapomért is elég lesz tíz forint, de mi van a szívemben?! Kincs, kincs, az ember legdrágább kincse, szerelem, boldogság, megelégedettség, üdvösség! Oh, ha ezt a kincset kiönthetném, megmutathatnám annak a sok, sok ezer oktalan leánynak, akik a jó mód üres lármájával elhallgattaják szívüknek őszinte hangját! Oh, ha ők tudnák azt, hogy minden számító leány saját szívének a hóhérja és nemcsak a maga életének megrontója…” (135-136.)

(Lux Terka: Marcsa gondolatai)Otthon férjhez menne, mert végere is, minden leánynak ez az életcélja; a többi, bocsásson meg – de én azt hiszem, – hiúság… (65)

(Lux Terka: Leányok)

Én ennek a leánynak nem tetszem s ő ezt nyíltan kimutatja. Még ilyen  nővel nem találkoztam. ez egy karakter Én ezt a leányt el fogom venni, mert bizonyos, hogy ő nem akar hozzám jönni. Gyűlöl. De majd várok. Szegény leány és én várhatok. Ezt elvenném egész bátran, mert ha ez meg akarna csalni, bizonyos vagyok benne, hogy előbb bejelentené. (119)

 (Lux Terka: Leányok)

Kissé nehezen ment még a tisztelet megadás, de már közeledett feléje, mert mert a házasság, ha sokszor erkölcstelenebb is, mint a házasságon kívüli szerelem, de olyan tolvajkulcs, mellyel a tisztesség kapuja nyílik. (156)

 (Lux Terka: Leányok)

– Meg kell neked mondanom, Fred, hogyha megcsalsz, mind a ketten meghalunk. Tehát jól vigyázz! Nem fenyegetlek, csak figyelmeztetlek. Mindenem te vagy, soha sem szerettem senkit és nem tudnék belenyugodni elvesztésedbe. És most gyere ebédelni. (170)

(Lux Terka: Leányok)

[…] Ebben a percben az volt, aki alapjában: az elkeseredett, vad, durva nőstény tigris, aki gyűlölte a tiszta nőt, a kényes társadalmat, a saját romlott anyját, mindenkit, s aki kész volt egy egész világon bosszút állni elvesztett élete miatt, s aki a hímjéért, ki egyetlen kapocs volt emberi boldogsága és a társadalomhoz való jussához, képes volt mindeneken keresztülgázolni. (172)

(Lux Terka: Leányok)

“És Gabriella huszonnégy esztendős korában, mikor egy évvel előbb elveszítette a nagy, csodás mártirságu édesanyját s a fényes háztartás szomoru titkainak papirmaché-épülete az ő szegény nyakába szakadt és egy nap káprázó szemmel nézett bele az üres gipsz-oszlopok, papirosgerendák közé, szédülve fogózott meg rózsaszinü leány szobája selyem butorába és azt mondta magában igen határozottan, egyszerüen: férjhez kell mennem akárkihez…” (49.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Gabriella nem volt szerelmes a vőlegényébe, mint ahogy soha életében nem volt szerelmes az emberbe, csak annak rangjába, születésébe, s aki annyira szereti önönmagát, mint ő, az nem is tud a nő szerelmével szeretni.

Huszonöt esztendős korában aztán, jól megfontolt elhatározással, – bár a szive mélyén az utolsó percig hitte és várta, hogy nem ezzel a vőlegényével, hanem az igazival fog az oltár elé állni, egy szép szeptemberi délelőtt mégis csak elmondta az egyszerü nemes embernek a kis alföldi város régi templomában, a holtomiglant.” (51.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Mikor nekem meghalt az édesapám, s kiderült, hogy több adósság maradt utána, mint vagyon, és a vőlegényem, egy haszontalan svihák, visszaküldte a jegygyűrűmet, akkor csak a zene vigasztalt meg.” (157.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“[…] a tisztességes úri leányok nem magáért a színpadért mennek a színpadra, hanem azért, hogy a színpadról menjenek férjhez. Mert nincs a jó istennek olyan bálterme és zsúrja, amelyik csak meg is közelíthetné a színpadot, mint házasságközvetítő terrénumot. Mert míg a bálteremben és a szalonban a legszebb leány sem mutatkozik több leánynak és más leánynak, mint ahány s amilyen, addig a színpadon ezer leány lesz az egy leányból, s a férfiaknak ez kell.” (161-162.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Ha én még egyszer kezdhetném az életet, én sem lennék többet olyan ostobául idealista gondolkodású, amilyen voltam. Most már tudnám, hogy a szívnek nem sok hasznát veszi az ember az életben, és férjhez mennék okosan, jól, ravaszul, mert a nőre nézve csak egy fontos dolog van az életben: a jó házasság. A könnyelműségtől én minden nőt visszatartok, mert ennél butább politika nincs. Csak egyoldalú eredményt jelent: anyagit. Holott az életben épp oly szükség van az erkölcsi, mint az anyagi eredményre, és egyik a másik nélkül nem ér semmit. A jó házasság pedig magában foglalja mind a kettőt.” (166.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“[…] Kedves Jusztina néni, én azt hiszem, mikor a grófoknak a magamfajta kis felolvasónők megtetszenek, semmi sincs tőlük távolabb, mint a házasság gondolata.

– Oh, oh – mosolygott Jusztina kisasszony vidáman a dunnája alatt -, ez igaz is, meg nem is. A férfiak, kedveském, akár grófok, akár kereskedők, mint a szegény Tini volt vőlegénye, a házasság ütőkártyáját csak a legutolsó és végső esetben dobják ki, akkor, ha meggyőződnek róla, hogy a vár hídját máskülönben nem eresztik le előttük. Mert ha enélkül is leeresztenék, a gazdag és egészséges férfiak sohasem nősülnének meg, csak a szegények és nyavalyások. Csakhogy a jó isten nemcsak a nadrágos állatainak adott eszet, hanem a szoknyás virágjainak is, és ez az ész arra való, hogy az ő fehér zászlajuk lengjen a vár fokán, és nem a férfiak vörös lobogója.” (213.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“A leányok Rómeókról álmodoznak, és kövér hentesekhez mennek férjhez… Minden együtt nem lehet…” (214.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

Uram, mennyeknek egy ura, én akkor, az eljegyzésem napján, tizennyolc esztendős koromban utáltam meg előszöra becsületet, a becsületes embert és akkor, ott nyomban, amint ültem a kanapén, hallgattam a vőlegényemet s néztem a szemközti falon egy törött üvegű, régi füstös képet, a Mária mennybemenetelét, ott esküdtem meg magamban a Szűz anyára, hogy én meg fogom csalni ezt az embert, meg, a legelső emberrel, aki utamba akad, hogy elhagyom és megbosszulom magamat a becsületen, a becsületes emberen és kimegyek közülök a becstelenek közé. Nézz a szívembe, Uram és ítélj el, ha tudsz!…

(Lux Terka: Álom, A halottak hallgatnak 100)

– Az nem úgy van – mondta, miközben hol a pipáját piszkálta meg, hol meg a rosszul szelelő szárába fújt bele. – Mert az másként van. Amíg Julis csak az én lányom volt és senkinek se volt a felesége, ha úgy ütöttem volna, hogy agyonverem, akkor se lett volna senkinek beleszólása. De most, így, hogy valakinek a felesége és nekem csak a lányom, hát nem szólhatok bele, hogy az ura ne üsse. Nem üti agyon.

(Lux Terka: Álom, Az igaziak 168)  

Ritoók Emma

 “Mikor Zsuzsika remegő kezével eigazgatta fehér menyasszonyi fátyolát, könnyes szemei mögött azt gondolta, hogy soha senki olyan boldog nem volt, mint ő… és szíve mélyén meg volt győződve, hogy valami fontos, rendkívüli esemény történik, amikor egy asszonyi élet boldogsága dűl el. Pedig ugyanazon nap délelőtt még három ilyen kis egyszerű menyasszony esküdött meg ugyanabban a templomban, és mindegyik azt gondolta fehér fátyla alatt, hogy most valami nagy, rendkívüli esemény történik. Olyan egyszerű kis esküvő volt biz az mindegyik, amelyikre legfeljebb egypár öregasszony vagy kíváncsi cseléd megy be a templomba.” (26.)

 (Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)

 “Gertrudot rokonszenv és egy ideális, intellektuális házasság reménye vonzotta hozzá. Az udvarlás egész ideje alatt kevesebb szó volt köztük a szerelemről, mint nagy eszmékről, és a Gervay szónokias heve egészen megnyerte a leányt. Némi pletykák elsimulása után az esküvő, a Gertrud anyja nagy örömére, szerencsésen még a vén leányság elülső határán megtörtént.” (19.)

 (A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908)

“Megindították a válópört, anélkül, hogy Gervay egyetlen ellenvetést tett volna. Szerette Gertrudot, és mivel meg volt győződve, hogy nincs olyan asszony, akit szerelme boldoggá nem tehetett volna, hiúsága, büszkesége a végletekig meg volt sértve. Lealázásnak tartott volna minden közeledést. Igen – ha Gertrud megbánná, ha ő tenne csak egy lépést is felé -, ha így a kezébe adná magát… De míg erre gondolt, máris tudta, hogy lehetetlenre vár. Mikor pedig arról értesült, hogy Gertrud külföldre készül, látta, hogy minden reménynek vége.” (33.)

(A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908)

“- És… nem szándékozik újból férjhez menni? – Egy újonan jött magyar asszony hozta azt a pletykát, hogy Gertrud csak a válópere lefolyását várja, és egy íróhoz fog menni, a híres Újhelyihez…

 Gertrud meglepetten felelt: – Újra férjhez menni! Óh nem!

 Gertrudnak igazán eszébe sem jutott eddig. Olyan megelégedett volt az önállóságával. Még a gondolatát is igyekezett lerázni, ha eszébe jutott az örökös közösség, a hálószoba, a kettős mosdó, melyen párosával állottak rendben tálak, kancsók, poharak a márványon. A jó, rendes polgári közösség szimbólumai.” (79.)

(A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908) 

“Lukács Esztit Gertrúd egyszer egy bálban ismerte meg, még otthon, mikor Pestről lejött a vidékre mulatni, és ha lehet, férjhez menni. Emlékezett, hogy már akkor is dilettánskodott, és arra is, hogy akkor nem szerette a kihívó modora alá rejtett kacérkodását, furcsa őszinteségekkel leplezett aprólékos hazudozásait, nagyon is palástolatlan férjhez menési vágyát.” (152-153.)

(A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908) 

“Csodás, őszi nap volt, meleg, csillámló, fényes – a tenger csöndes és színesen irizáló, mikor megkérte Gertrúdot, hogy legyen a felesége. Igyekezett megmagyarázni, hogy nem lekötni akarja ezzel, nem is ad semmit ilyen külsőségekre.

 – Azt hiszem, ilyen asszonynak, mint te, csak így van igazi otthona; talán ennek a hiányát érzed nálam.

 – De Pál, rólad is van szó; te művész vagy, szabadnak kell lenned. Aztán én már megpróbáltam, félek, hogy nagyon kevés családias érzés van bennem.

 – Ne beszélj arról, az tévedés volt. Látod, én sokat gondolkoztam rajta azóta; úgy tapasztaltam, hogy az asszony az otthonában nem érez követelésnek semmit, mert mindent magától ad – még adásnak sem, csak úgy! – kitárta a tenyerét széles kézmozdulattal – a természetének egyszerű megnyilvánulása ez.

 Duchèsne egy kicsit zavarosan beszélt, mert nem volt a szavak embere. Az ő filozófiája a forma volt. De Gertrúd megértette, és nagyon is megérezte belőle a komolyságot. Nem akarta újra lekötni magát, az örökös együttélés ezer apró kellemetlensége előre lázította, szerelmük utolsó, legáthatóbban érzett szépségét, a szabadság érzését feláldozza? És mégsem tudott mindjárt nemet mondani.” (249.)

  (A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908) 

Tutsek Anna 

“Oh, hát lehet-e elképzelni nagyobb boldogságot, mint ha az ember fiatal asszony, és a férjével utazik Olaszországba!” (6.)

 (Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?)

“Az állomásépület emeleti ablakából egy fiatal leány nézett ki, éppen szemben Cilikével, s kíváncsi pillantással vizsgálgatta.

 Hogy néz! – gondolta magában Cilike. – Remélem, látja rajtam, hogy én már asszony vagyok?” (7.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

“- Cilike kisasszony – szólalt meg az ezredes zord hangon -, kegyed főbenjáró vétket követett el, ezért haditörvényszék elé fogjuk állítani.

 Cilike büszke megvetéssel nézett rajta végig, s rendreutasítólag kiáltott reá:

 – Én nem vagyok kisasszony. Illik tudni, hogy kivel beszél. Én doktor Kőváry Lászlóné vagyok, császári és királyi tartalékos főhadnagy neje.

 – Haha – nevetett az ezredes kajánul -, kegyed nagyon téved, kisasszony. Kőváry László nem kapott engedélyt, hogy megházasodjon, főleg pedig, hogy olyan valakit elvegyen, aki még arra sem elég érett, hogy hosszú ruhát viseljen. Ilyen éretlen fruskának, mint kegyed, otthon van a helye, nem pedig a harctéren!

 – Az én helyem a férjem mellett van! – kiáltott Cilike drámai hangon.” (86.)

 (Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

 “Darnay derék, becsületes, jámbor ember volt, s csinos kis vagyonkával is bírt. Semmi kifogást ellene nem lehetett tenni. Minden okos leány két kézzel kapott volna rajta.” (Közkatonák, 4.)

 (Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898) 

“- Azt hiszem, csakugyan legjobb lesz, ha hozzámegyek – mondta. – A boltban ugyan mindig lisztes leszek, de a gyerekeknek az tetszeni fog.

 – De ha nem szereti! – kiáltott közbe György haragosan.

 Mari csöndesen ingatta a fejét.

 – Az nem szegény leányoknak való!” (Közkatonák, 5.)

(Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898)

“Bedő Lacziné fél évi házasság után úgy összezördült az urával, hogy azonnal összepakolt és otthagyta.” (Az öregség könyve, 33.)

 (Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898)

“Az öregek a jövő évben ülik meg az aranylakodalmukat, körülbelül éppen akkor, amikor az ő válópörének vége lenne…

 Vajon az évek hosszú során át mi adott nekik annyi türelmet, annyi erőt, annyi elnézést, amennyire szükségök volt egymás hibáival szemben?” (Az öregség könyve, 37.)

(Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898) 

“- Ernő, Ernő, az Isten nevére kérem, hogy beszélhet így…? Hát elfeledte, hogy én mást szeretek … hogy én magát szeretem…?

 Egy percig hallgatott, aztán komoran, majdnem nyersen szólt:

 – De én nem vehetem feleségül soha!

 – Soha…?

 – Soha. Ismeri jól a helyzetemet. Tudja, hogy nekem adósságaim vannak – hogy anyámat is nekem kell eltartanom. Külföldre akarok menni, hosszú tanulmányútra… Az egész karrieremet föl kellene áldoznom… Én vagy nem házasodom meg, vagy csak gazdag nőt vehetek el…” (Asszony-szív, 47.)

(Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898) 

“Megtartottuk az eljegyzést. De pár hét múlva, mikor ébredezni kezdtem abból a halálos zsibbadtságból, amelyben azóta voltam, egyszerre tudatára ébredtem annak, hogy nem lehetek a más felesége soha, mert én még mindig Ernőt szeretem – talán még jobban, mint valaha. Lehet, hogy mások mosolyognak ezen a romantikus fölfogáson, de én olyan komolyan vettem, mint a halált…” (Asszony-szív, 49.)

 (Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898) 

NŐI SZEREPEK-FÉRFI SZEREPEK, NŐI LÉT, FEMINIZMUS

Czóbel Minka

“Hát igazán fájhat a férfiszív egy asszony miatt? Hiszen ez az ő dolguk, hogy utánunk epekedjenek! […] Ez eggyel csakugyan megáldott a teremtőm, hogy az asszonyt csak addig szeretem, míg látom. Az angyal is megígérte, hogy fejércseléd önként fog karomba omlani, nem is mondta egyik se, hogy “nem”, ha kitártam felé, és sokan mondták, hogy “igen”, ha el is fordultam tőlük.” (26)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Hiszen ő is sokáig volt szerelmes a kassai lányba, de az más. Az ilyen, szegény, ágrólszakadt árva hogyne sóhajtoznék egy szép leány után? De az ő hatalmas ura, aki csak parancsol, aki csak kíván! Hát ő is! Hát ő is? Hiszen ő maga mondta, hogy jó az otthon ülő, elpuhult embereknek, de ki férfi akar maradni, kerülje az egy asszonyt, a többivel játszhat, mulathat, de egy ne legyen élete béklyója.” (71)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“- Pedig éppen neked lenne okod megbosszulni magadat. Megvetette szépségedet, megvetette a táncodat. Hát mondta csak egy szóval is, hogy szép? Hiába jártad el neki a mennyei kígyó táncát, a lobogó láng táncát, az árnyéktáncot, minden hiába volt. Ott jártad magadban világcsúfra, míg én, apád és parancsolód, bámultalak, míg a tábor népe csak úgy mert reád tekinteni, mint egy szentképre, ő meg oda se nézett.” (86)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“- Ne hagy itt, vígy el magaddal, szolgálód leszek, leghívebb rabszolgád. A táncom a tied lesz, a hajam a tied lesz, tied testem-lelkem, csak vigyél magaddal.” (89)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“- Látod, gyöngyvirágom, nem szoktam én meg a koldulást. Mindig elvettem, mi nekem tetszett. A te szerelmednél kivételt tettem, kértem, kunyoráltam azt tőled, te pedig megadtad. Mondd, kire tartozik még a mi dolgunk? Mit várjuk mi az urad elmenetelét, mit féljük a cselédek ólálkodását? Gyere, légy enyém nyíltan, bátran! Ne félj, hogy van olyan törvény, mely visszakényszerít. Erős a Dobosánka kapuja, még erősebb a karom, mely megvéd. Kincsem van annyi, mely elég három életünkre. Ha kívánkozol valamire, elhozom neked, ha vágyódol idegen országba, elmegyek veled. Akaratod parancs lesz, gyere, fogadd el szívem és palotám kírályságát.” (113-114)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Dobos azt akarta mondani: “Mit bánjuk mi az ő féltékenységét? Gyere velem, azzal vége ennek a megalázó szerepnek!”, de nem merte kimondani, mert nagyon félt az asszonytól, félt haragjától, félt könnyeitől, de legjobban félt attól, hogy a látogatás idejét még későbbre szabja, azért ismét csak alázatosan mondta:

– Úgy lesz, ahogy te akarod, gyémántom.” (115)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“De másrészt az asszony sohase felejtette el a bocskói megalázást, azért szerelme mindig közel járt a gyűlölséghez. Azért nyújtott neki nagyobb élvezetet még a lovag ölelésénél is, ha Dobost kínozhatta, hatalmában tarthatta.” (123)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Gyermekszerelem – gyermekbetegség, ezen is át kell esni valamikor mindenkinek, minél előbb, annál jobb, s kétszeresen jó, ha a “tárgy” olyan valaki, ki nem akarja kihasználni ezen bolondos állapot gyengeségét.

– Ezt az asszony akaratlanul is megteszi, mert a férfi mindig a legkedvesebb játékszere marad.” (164.)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Ő, ki nem ismert akadályt akarata kivitelére, most folyton pókhálószálakba, gyapottorlaszokba ütközött. Ő, ki szokva volt mások és saját életét semmibe se venni, most egy asszony legkisebb szeszélyét is figyelembe vette, s kénytelen volt érte tűrni, alakoskodni.

Szívesen tette, míg a boldog szerelem kárpótolta, de üres órákban kétszeresen érezte a megaláztatást.” (172)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“- Csak úgy mondod te azt, nektek, férfiaknak mindig vannak titkaitok az asszonyok előtt, mert ti lenézitek az asszonyt.

– Oh, édes királyném, hogy gondolsz ilyet? Hiszen nem tartom magam arra se érdemesnek, hogy lábod porát megcsókoljam.

– Így beszéltek ti mind, hogy megnyugtassatok, mint a gyermeket. Látod, Mátyás csak eléggé szeret, azért azt hiszed, beavatna a tudományos titkaiba?” (187)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Az asszony már alig állta az izgalmat, érezte, hogy nem bírja soká. De összeszedte minden erejét: ha most nem sikerül, vége mindennek, tovább csal, léhán, büszkén, sértetlenül. Akkor már nem tudok többé neki ellent állni. Rabszolgája leszek, nyomorult szeretője!” (190)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

Lux Terka

“Engem a Sári és Lenke bálozási idő előtt bölccsé érleltek és most már mindent a maga értéke szerint becsülök, mindent megértek és semmin se csodálkozom, csak – egy kicsit gondolkozom.

Tudom, hogy ez szamárság, azt is tudom, hogy éppen ez a gondolkodás lesz a saját magam farkas-kelepcéje, ez a nagy bölcsességem lesz a leánypártám őrző szelindekje és tudom – hogy sohase megyek férjhez.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 4.)

 “- Csinos – felelt rá a másik -, de kiállhatatlan azzal a két gúnyos, élesen néző szemével. Olyan szeme van, mint két hegyes kés. Valóságos vizsgálóbíró-szemek.

Nohát, szegény »vizsgálóbíró-szemeim«, ti is aligha fogtok valaha gyönyörködni az asszonyi főkötőm csipkéiben! Vagy pedig tessék asszimilálódni, simulni az emberek ízléséhez, tessék akkor is nem látni, amikor látsz, vagy pedig ami legjobb – sohasem látni; csak mosolyogni mindig, szemmel, szájjal, orcával, mindennel, valóságos mosoly-patinával kell bevonni az ábrázatomat, amolyan közismert primadonna-mosolygással és mosolyogni kell: ha gyűlölünk, ha szeretünk, ha búsak vagyunk, ha semmire se gondolunk, de ez kell. Épp úgy kell, mint a parlamentben az obstrukció, hogy valamit elérhessen az ember.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 5.)

 “Nem tudok magamnak mit felelni. Igen, csupa gond, rettegés, fájdalom minden percem és mégis, kell hogy megnézzem magam a tükörben. Kell, mert ha egy leány maga Minerva is vagy Jeanne d’Arc, vagy akárki is, azért az a Minerva vagy Jeanne d’Arc mégis csak leány, ha máskor nem is, de akkor igen, amikor szeret.”

 (Marcsa gondolatai, 77-78.)

 “És még akkor éjjel kitört rajta a tifuszos láz. Szegény Popper, azt hittem, megtébolyodik… És Muki… Te, Sári, nekem azóta imponál Marcsa. Mégis csak valami az, mikor egy nem is szép és szegény leányt annyira szeret két olyan derék ember.” 

(Lux Terka: Marcsa gondolatai, 132-133.)Az orvosok nagy jövőt jósoltak neki s ellensége nem volt. Annyira kristályos jellemű, komoly és egész ember volt, hogy a férfi-orvosoknak eszükbe sem jutott: a nőt gáncsolni benne. Ha a nőemancipációnak minden bajnoka olyan kövekkel rakná ki a maga útját, mint Juli, egy századot azonnal átléphetnénk a lenézés és mellőzés korszakából. A feminizmusban nem a feminizmus eszméje lesz a győztes, nem az eszme szilárdítja meg a nő helyzetét, hanem a nő jelleme. Először jellemeket kell nevelni s csak aztán lehet a harcba indulni: a fegyelmezett elmékkel, erős lelkekkel és bátor szívekkel.(268-269)

(Lux Terka: Leányok)

“Bosszankodott és sehogyse tudta megérteni, miért nem viselheti a gyerek az anyja cimét is, ha az apjuk után csak egyszerü nemesek, de az ő, az anya származása révén: arisztokraták?” (41.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“Az édes anyja, nem is báró, hanem grófi leány, szintén katona családból, ugyanugy lett nevelve, mint ő és férjhez menése idejéig mindig azt hitte, hogy az életben senkinek sincs más dolga, mint a bálokra, a jégre,  a szalonba, a tenniszhez, szinházba, vizitbe öltözködni s egyszer az életben egy három méteres uszályu, fehér selyemruhát venni föl s egy nagyon csinos, kitünő táncos fiatal tiszttel az oltár elé állni s azután egy rózsaszinű, vagy kék selyem bölcsőben, egy apró emberkét ringatni.” (44-45.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“De a gyerekek a legnagyobb gonddal zárattak ki ezekből a szomoru titkokból, minden családon keresztül. Isten tudja, a csodás anyai szeretet okából történt-e ez, vagy pedig az arisztokrata vér büszkesége irtózott-e, hogy a szegénység lealázó voltáról beszéljen még a hozzá legközelebb állókkal is, vagy pedig a nőknek különös praedesztinációja: az önkényes mártirságra, az egyedül viselt gondok titkaira való vágyakozás volt-e, melyek nélkül a nők, bármilyen ranguak, alig tudnak ellenni. Ha túl is adnak majd minden titkukon, de nyomban igyekeznek uj titkok birtokosává lenni.” (46.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Az anyja még arról sem akart hallani, hogy elvégezze a tanítónői tanfolyamot, pedig tizenöt esztendős korában szenvedélyesen kérte erre az édesanyját.

– Mit gondolsz – felelte az idegesen – egy Horn-Hanns származásu leány: tanitónő?! És minek, mi szükség erre? Ez csak szegény polgárleányoknak való foglalkozás, akik nem mehetnek férjhez. Az uri leányok férjhez mennek…

És szinte irtózattal beszélt az édesanyja mindenkor a dolgozó nőkről, akik önmaguk keresik meg kenyerüket. Ő ezt lealázónak, nőietlennek tartotta s talán ha a halál és a kenyérkereset között kellett volna választania leánya számára, inkább választotta volna a halált.” (101-102.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Marietta az idén szerezte meg a tanítónői oklevelet, s Olgát, minthogy jóval csinosabb volt, mint a másik, nem taníttatta az anyja. – Olga olyan szép, hogy okvetlenül férjhez megy – gondolta az özvegy, s bár azon a kis villán, egy pár holdnyi szőlőn kívül nem volt semmi vagyona, nem taníttatta a szebbik leányát semmi kenyérkereseti pályára.” (110.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Ez a huszonkét esztendős leány, a maga egészséges cinizmusával, melyet a kisvárosi élet alacsony és barbár furfangjai s a nagyváros rafináltabb és művészibb hazugságai fejlesztettek ki, érdekes típusa volt annak a koravén, belül fanyar és keserű, kívülről mindig édes, modern szegény leánytípusának, ki évekig élesíti könyvei mellett az eszét ahhoz  küzdelemhez, melyet egy darab kenyérért kell majd az élettel folytatnia.” (129.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“Ki hova való, a jó isten oda raktározza be. S hogy magácska nem holmi kis hitvány tanítónőnek született, azt, aki nem vak, láthatja. Ilyen arccal, ilyen alakkal! Mondja, drágám, a színpadra sosem gondolt?” (161.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Nő volt, féltő gonddal nevelt, előkelő úri leány, akit nem neveltek az élet számára, csak a gyerekes illúziók s a rövid életű hazugságok számára. Valahogy úgy, hogy nem bele, az életbe nevelik, hanem fölibe az életnek, kívül rajta, hogy annál mélyebben szédüljön egykor bele az életbe. S a tudás helyett a vallást nevelik belé, a megismerés helyett az alkalmazkodó modort s az igazságok helyett az ártatlannak látszó, finom hazugságokat, s ahelyett hogy születése percétől ránevelnék az egyedüliség felelősségére, úgy nevelik, mintha a gardedame-nak sem az első csókja, sem a koporsója mellől nem volna szabad hiányoznia.

S hogy leghamarabb a gardedame marad el tőlük, akár a szülő, akár a férj, a kedves, a gyerek vagy a vagyon személyében, arra nem gondolnak. És egyszer talán, egy hűvös őszi napon, amikor vége van a boldogság tavaszának, s az ég csupa felleg, a föld letarolt pusztaság, egy csöndes templom magányában a nőnek magának kell rájönni, hogy akik nagyon szerették őt, nagyon megcsalták, mert úgy szerették, mintha a legnagyobb ellenségei volnának.” (178.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“A leányok életében a mindennapi roboton kívül nem volt egyéb változatosság, mint a szerelem. A szerelem, akár plátói, akár nem plátói formában, mint napban a foltok, úgy benne volt az életükben, s ezek a foltok képezték életük folyásában a nagyobb szenzációkat, s a kisebbeket egy-egy új ruha, kalap, egy-egy színházba menés, kirándulás s más hasonló semmiségek, melyek a rendes kereteken belül élő nők életében észrevétlenül tűnnek el, mint ahogy nem tudnak róla: mit ettek tegnap, hol voltak tegnapelőtt, s a színházba menés ideje előtt egy félórával még nem tudják, milyen ruhát vesznek magukra.

Csakhogy ezeknek a nőknek az életét, mint a hajóknak az iránytű, a van határozza meg és teszi nyugodttá, kényelmessé, biztossá, míg amazokét a nincs állandó bizonytalanságban, céltalan tapogatózásban és örök nyugtalanságban tartja. A holnap! Hogy mi lesz holnap?! Míg amazokat csak a ma érdekli. A biztos, sima, kellemes ma. Így aztán ezeknek a nőknek nem marad egyéb az élet örömeiből, mint a szerelem, amihez nem kell pénz, toilette, összeköttetés, család, csak egy kis ifjúság, elhagyatottság és szegénység.” (198.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

De az asszony még mindig vár és mindig remél , csak épp a tükörbe néz kevesebbet már s a világos ruháit eladatja kis segéd-színésznőknek, akik szerelmi drámákban tovább játsszák bennök azt, amit ő az élet színpadán játszott bennük végig…

S a szép és boldogtalan Mária asszony állán májfoltok ütnek ki, a bőre elzsírosodik, megfakul, végre már fűzőt sem visel, a huncutkáit sem süti ki, sőt a vendéghaját is odaajándékozza a fehérneműjét javító varrónőnek…

(Lux Terka: Álom, És ez szerelem volt 75-76)

Azután kibontotta rajta a testhez álló, selyembélésű kis kabátkáját, a finom flanellblúzt, a dús csipkétől habosan ragyogó fűzőt s kioldotta a szalaggal összekötött, hófehér, vékony inget a mellén.

Mindenki előre törekedett. Nem a halálos sebét akarták látni, hanem a meztelenségét s az asszonyok különösen a fűzőjét, a fehérneműjét s valami esetleges toilette-titkát, ami talán elősegítette tökéletes alakját, irigyelt eleganciáját. De semmit se láttak, csak ragyogótisztaságát, diszkrét, finom fehérneműjét s azt a titokzatos, finom parfümillatot érezték ki belőle, ami szinte a bőr alól ontja illatát némely asszonyból.

(Lux Terka: Álom, A halottak hallgatnak 90-91)

Az emberek beszélgettek, találgattak, csodálkoztak, azután a szobát nézegették, ahol két hét óta lakott a szép pesti kokott. Előkelő asszonyok, ártatlan leányok nézegették a csecsebecséket, kinyitották a toilette-asztal-fiókot, melyben festéket, különös szépítőszereket kerestek s melyben nem találtak egyebet, mint finom elefántcsont-fésűket, kölni vizet, parfümöt és jóféle szappant. Kinyitották a fehérneműs szekrényét, megnézték a fehérneműjét és elcsodálkoztak rajta, hogy az övék cifrább, mint a kokotté, csak ezé finomabb és ízlésesebb. 

Megnézegették a felsőruháit, az egyéni ízlés önálló, csodálatosan egyszerű, nemes formáit, mire az asszonyok szemhunyorítva magyarázták egymásnak: ez az ő raffinériájuk!…

(Lux Terka: Álom, A halottak hallgatnak 92-93)  

Ritoók Emma

“Egész szürke, lekötött és önfeláldozásban eltelt életének egyetlen idálja volt az önállóság, mint más leánynak a szerelem. Valahányszor eszébe jutott a rokonságnak minden apró fitogtatott jótette, örökös függése a kicsinyektől és nagyoktól, egyetlen nagy csábító gondolat ragyogott előtte: a magáért való élés, a magáért való dolgozás gondolata. Az emberi természetes önzés követelte ezt az élet feláldozásáért.  

Bátyjához költözött, az orvosi pályát választotta, és a fanatikusok kitartásával fogott a tanuláshoz.” (8.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)

“Három év alatt nagy leány lett a kis sovány, kurta szoknyás gyerekből, akinek bőrét barna-pirosra égette a nap és az orosztelki levegő. A református papnénál lakott, és egyáltalán nem érezte a jótékonyságnak azt a nyomasztó voltát, és a függetlenségnek azt a vágyát, ami az Ágnes fiatalságát elkeserítette. Ő sohasem filozofált, és meg volt győződve, hogy az élet körülbelül annyiból áll, amennyit maga előtt látott: a konyha, a kert, a férj és a gyerekek. Esténkint olvasott ugyan Családi Lapokat és Ohnet-regényeket, amelyeket Oroszi Tildától, a legjobb barátnőjétől kapott, de sokkal józanabb volt, semhogy ábrándok bolondíthatták volna.” (11.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“Orosziék télen a megye székhelyén, nyáron pedig birtokukon, Orosztelkin laktak, és az Oroszi lányok voltak a vidék pletykájának legkedvesebb tárgyai. Ezek a lányok szabadon jártak-keltek, azzal foglalkoztak, amivel akartak, és hallatlan merészséggel, szembeszállva az ezeréves szokásokkal, nem mentek férjhez.” (13.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“Gáspár fiatal korában külföldön járt, és ott házasodott meg, a megyei családok nagy megbotránkozására, és szinte méltó büntetésnek tartották, hogy amikor egymásután születtek a gyermekek, csupa lány volt – csupa lány. Mikor a negyedik lánya megszületett, Oroszi Gáspár, aki különben imádta őket, elhatározta, hogy kifog a természeten, és majd nevel ő olyan lányokat, hogy megirigylik a fiús famílák.” (13.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“A mai vacsoránál már csak Eliz volt egy kicsit hallgatag; a mai megkérés eldöntötte sorsát. Ha ennek az embernek nem tudott a felesége lenni, akkor csak egy jövő van előtte – a művészet.” (19.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Azt hiszem, túloz, Ágnes. Éppen a szerelem az, aminek elérése boldogságot adhat, főleg a nőnek.  

– Főleg a nőnek – ismételte Ágnes egy kicsit gúnyosan -, csak azért, mert eddig nem lehetett más vágya, ami betölthette volna, mint a szerelem. A férfinak minden vágya, eszméje, törekvése teljesülhet, a nő meg sem kísérthet egyebet, mint hogy szeressen.

 (…)

 – Hiszen ismeri Oroszi Elizt – folytatta Ágnes -, úgy szeretném, ha elérné az ő önálló célját, ő lehetne nálunk  a “new woman” ideálja. Szép és gazdag, neki sem az önállóság, sem a férjhezmenetel nem volna életfenntartási cél, és ha az eszme kedvéért az önállóságot választja…

– Az csak azt mutatja, hogy hideg szívű teremtés.

 – Igen – nevetett Ágnes -, maguk férfiak hidegnek neveznek minden nőt, akinek nem a férfi a végcélja.

 – És mi tulajdonképpen Oroszi Eliz kisasszonynak a végcélja?

 – Egyelőre festő akar lenni, de azt hiszem, maga sem tudja még az útját. Azt hiszem, ebben a mi zajtalan asszonyi forradalmunkban legnehezebb az átmenet kora. Nemcsak minket nem értenek, hanem mi magunk sem értjük egészen magunkat. A jövő, a boldog jövő asszonya már azoknak a törekvéseknek tiszta megértésével fog születni, amik előttünk még olyan homályosak.” (28.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)

 “Ágnesnek különben is elve ellen volt a nőnek affektált, szemérmes tudatlanságban való tartása.” (29.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)

 “- A jövő asszonya is fog szeretni, de bizonyosan másképpen, mint a mai; azt hiszem, nem fog az egyénisége megsemmisülni a szerelemben, hanem erősebben ki fog fejlődni általa. Vagy ki tudja, hogy lesz? Semmit sem látunk előre, de hogy változnia kell, arról meg vagyok győződve.

Egy kis gondolkodás után Ágnes újra megszólalt:

 – Egy tisztább, társadalmi formáktól függetlenebb, és a társadalomtól mégis tiszteltebb szerelmet gondolok, amibe az asszonyt a maga egyénisége viszi bele, s amiért felelős tud és tartozik lenni; nem pedig a mostani, alkalmakból, rábeszélésekből, regények utánérzéséből, szeretniakarásból komponált szerelmet.” (29.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“Eleintén nem szerették a tanárok, de egyszer aztán kijött a festőiskolába a nagy Mester, rámutatott ezekre a vázlatokra, és kijelentette, hogy ez az egyetlen teremtő tehetség köztük. De mikor bemutatták neki a csodálatos kis teremtést, akinek szemeiből szinte lázas boldogság sugárzott, a Mester csalódottan mondta:

– Leány?” (37.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“Ágnes pedig gyorsan számolni kezdett magában, hogy vajjon az útiköltségek és a Magda nyaralása kitelik-e a nyári negyedévi pénzből? Mert a függetlenségért való küzdelemben a legnagyobb ellensége az asszonynak: a pénz.” (52.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“Eliz megvetően mosolygott, mert érezte, hogy Borisnak igaza van. Nem sokat adott a szépségére, mert nem volt szerelmes természet, és nem kívánt hódítani; de mióta belátta, hogy a szépség a siker egyik eleme, jobban megbecsülte ezt az értékét.” (56.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Az öcsétek ugyan jó véleménnyel van rólunk. Inkább engedjétek be.

 – Ugyan kérlek, egy fiút! Hiszen tíz perc múlva éreztetni akarná férfiúi fölényét. Ezek már azzal jönnek a világra, hogy ők itt az urak: velük születik.

 – Mint velünk az alárendeltség gondolata.

 – Ugyan Ágnes, még te is!

 – Igen, Boris, ma még így van. Sokszor gondoltam rá, hogy egy nagy társadalmi reformhoz faji reform is kell. Egypár nemzedék, aki már nem volt szolga: a rabszolgafelszabadításhoz, egypár nemzedékasszony, aki már nemcsak a tetszésért, a szépségért, a férfiért élt, hanem magáért is…

 – Igen, ez jó menedék lesz a rút asszonyoknak.

 – Azt hiszem, Tilda, hogy mihelyt az asszonyi értéket nem a férfi fogja meghatározni, nem lesz rút asszony a mai fölfogás szerint. Mint ahogy ma már nincs rút férfi intelligens ember előtt.” (58.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Na már akármit beszéltek -i pattant fel Tilda -, az egész nőemancipáció végeredményben lehetetlenség. Ha egyetlen nő sem akar férfit, akkor a világ kipusztul, és akkor igazán kár volt ezért a nagy küzdelemért.

 – Igen, éppen ez a nagy tévedés! – szólt bele Ágnes a vitába. – Ti régi asszonyok azt hiszitek, a nőemancipáció végső célja az, hogy egy csomó rövidhajú, rövidszoknyás, cvikkeres vénleány fejezze be a világrendet. Pedig dehogy: a férjes asszonyoknak éppen úgy szüksége van az emancipációra, mint a leányoknak.” (60.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Mindenesetre első dolog, hogy a nő annyira szabad legyen, hogy választhasson. A saját felelősségére rendezhesse az életét és választhassa meg az élete célját.” (61.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Hiába minden egyenlősítési törekvés – hallotta egyszerre -, hiába, amíg a férfibecsület más, mint a nőé; amíg a mienket az anyakönyvvezető osztogatja, s a nő érzelmei csak a világi előítélet korlátai közt szabadok.” (74.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Ágnes! Úgy beszélsz, mintha valami szolgáló volnék, akit a tűzoltója elcsábított! Én akartam vele menni, mert én is a saját életemet akartam élni, a saját boldogságomat keresni, és ha a társadalmi korlátokon belül nem lehetett, hát azokon kívül…” (82.) 

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Megálljon, megálljon! – kiáltott Hankó, és nevetett, hogy egy kis indokolatlan keserűséget elpalástoljon -, milyen igazi asszony! Mindig szubjektívvá lesz. Soha végig nem gondol egy gondolatot, ha jól kezdi is. Hol jár már a fantáziája az én problémámtól!” (13.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“- Minden intelligens asszony problémája, hogy nem illik hozzá minden férfihoz.

 – És miért ne találhatnám meg lelkileg is a társamat.” (16.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“- Gertrud, ne álljon annyi ideig egy kép előtt, mert nem leszünk készen a programunkkal.

 A szerelem mellett a program, amellyel készen kell lenni, mert megállapították! De Gertrud nem ellenkezett, félt tőle, hogy összeperelnek, s akkor az utolsó felelet, a csók, a férfié, s a szégyen, hogy ezzel kenyerezik le, az asszonyé. Ha egyszer ő tudná kitárni a karját, hogy a karjaiba dobja magát! De nem, mindig ez a birtokbavétel, mindig ez a gyáva odaengedése testének vágy nélkül és mégis elfogadóan.” (21.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Ha ez nem volna, ha szerelem nem volna, legalább az intellektuálisakra nézve! Szaporítaná az emberiséget egy alacsonyabbrendű férfifaj, amely méltó az asszonyhoz, a többi pedig szabadon, szabadon emelkedhessék, földi vágyak nélkül!

 A dolgot kiheverte, ma már egyetemi tanár volt, s egy szűkebb tudományos körben elég fiatalon nevet is szerzett; de sohasem tudta leküzdeni, hogy az asszonyban titkos ellenséget ne lásson, egy alacsonyabbrendű lényt, mely alapjában csak az emberiség szaporodására szolgál, de erre nézve megvan benne minden csábító erő, mely a férfi önállóságát és szellemi munkáját veszélyeztetheti. Az asszonygyűlölőknek nem ahhoz a ritka fajtájához tartozott, akikre nézve nem létezik a másik nem, hanem azokhoz, akik nagyon is érzik a befolyását, és félnek tőle.” (46-47.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“- Az örök szép, úgye? Az eszme megtestesülése és tudom is én, miféle frázis még! A természetben nincsen szép, mint ahogy nincs jó és rossz; az ember nevezett el valamit szépnek, és ráfogta a természetre…

 – Ez nem változtat a dolgon; mi is emberek vagyunk, és főleg asszonyok; háládatlanság volna tőlünk a művészetet megtagadni; a fejlődés minden ága elnyomta az asszonyt, csak a művészet vonta glóriába.

 – Az asszonyt! – nevetett Zinaida, hogy nagy feje csak úgy lógott magas vállai közt; az asszonyt! A szép asszonyt, mondja így – magukat! De hol glorifiáltak minket? Hát nem tudja, hogy három nem van: a férfi, az asszony, vagyis a szép asszony, és mi, a rútak.” (54-55.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“- A szép nem tökéletesebb; amit annak neveznek, az csak véletlen elrendeződés, amit a férfi szexuális vágya emelt tökéletességgé. A tökéletes a természetes, és a rút természetes.” (55.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Wogt minden este hat óra tájban a menyasszonyához ment. De ez a menyasszony nem volt elveinek megtagadása, hanem logikus kifejlesztése. Az asszony hozzátartozott az élethez, nem lehetett kikerülni, egyet kellett tehát lekötni magának, egy szenvedélynélküli, nyugodt asszonyt, aki beleillik életcéljaiba, nem rí ki terveiből, nem vonja el, otthont ad neki és könyveinek, aki elég szép, hogy szerethesse, s elég hideg, hogy csak addig kösse le, míg ő akarja; nem modern asszonyt, aki egy külön én, csak asszonyt.” (58-59.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Voronzov egy este azzal az elhatározott szándékkal ment fel Annamáriához, hogy nyíltan fog beszélni vele szerelméről. A leány idegessége, szeszélyessége aggasztotta, de néha reményeket is keltett benne – reményeket, amelyekbe néha belesápadt, ha elgondolta. Nem így viselné-e magát egy szerelmes leány, aki maga sincs tisztában azzal, hogy mit akar? Igaz, hogy az ő életükben, az ő elveik szerint bármelyik félnek joga van a közeledésre, de ha talán mégis előítéletek tartanák vissza, talán nem tudja levetni leányos büszkeségét – talán ő maga sem tud szerelméről, de egyetlen szava öntudatossá tehetné.” (69.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Kocsiba ült. Egy agglegény vacsorára volt hívva, és most egy csomó selyempapirosba burkolt virág van az ölében. A gáz sárga fénye szabályos időközönként villant be, hol az egyik, hol a másik ablakon, a viola illata lassankint betöltötte a kocsi belsejét, s ő megint asszonyokra gondolt. Asszonyokra, akik a szerelemért élnek, s a férfiakra, akik nem élhetnek csak a szerelemért.” (120.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“- Van-e sok női hallgatója, tanár úr? – kérdezte a házigazda.

 – Szerencsére nincs!

 – A nőgyűlölő.

 – Mr. Smith nagy szemeket meresztett: – Hogy lehet az asszonyokat gyűlölni? Mikor mind olyan kedvesek! Még hozzá mindegyikben van valami, szépben, csúnyában, fiatalban – még a nagymamákban is, ami érdekes, ami nem olyan, mint mi.

 – Hiszen éppen ez a baj! Az ember többet foglalkozik velük a képzelt érdekességük miatt, ami mögött nincs semmi, mint amennyire megérdemlik.

 – Vajon az asszony is olyan sokat talál bennünk, ami neki érthetetlen, ami nem az asszonyé? – kérdezte közben Zajzon.

 – Bizonyosan, csakhogy az értékes – vágott közbe Wogt -; amit ő nem ért meg bennünk, az az igazi énünk, Faust Margit nélkül is Faust marad, de Margit őnélküle egy ostoba falusi liba. Az asszony nem egyén, nincs önálló értéke.

 – És mégis, nem tagadhatja tanár úr, hogy ez az értéktelen asszony olyan hatással van az értékes férfira, ami nem magyarázhatü meg az ön teóriája szerint.

 – Nem az asszony ez a befolyásoló, hanem a férfi saját szerelme. Éppen mert a szexuális élet ellentétben áll a férfi uralkodó énjével, az intellektuálissal, legalább a civilizált férfinál, éppen azért olyan katasztrófa jellegű nála gyakran a szenvedély. Ezt a kettősséget nem lehet egyeztetni. Szerencse, hogy ez nála csak egy lépés a fejlődésben, míg az asszonynál az evolválás a szerelemig tart, s ott megszakad.

 – Hát egész komolyan alsóbb rendű fajnak tartja az asszonyt.

 – Természetesen, ne felejtse el, hogy még Jézus is visszautasította az anyját, Szokratész pedig a feleségét.

 – Így hát az asszonyban is az volna az ideálja…

 – Igen, az, akinek a szerelem ne volna egész teste, lelke, az egész élete, hanem mint a férfinál, a fejlődésének csak egy foka, ha olyan asszony volna!

 – Az aztán nem is volna többé asszony.” (125-126.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Olyan különös volt az utolsó nap az egész terem; az esős ég homályba vonta, az emberek fantomoknak látszottak, az asszonyok is – ezek a puha, gyáva asszonyok, akiknek olyan lágy szájuk van, mint egy telesírt zsebkendő – gondolta Annamária. Haragudott a saját gyengesége miatt az egész nemére.” (146.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Ez az idegen asszony, akit alig egy pár hét óta ismert, és azt sem tudta, hogy ki, csodálatosan imponált neki. Nemcsak asszonyi mivoltának öntudatosságával, mely túl volt azon, hogy egyszerűen el lehessen bolondítani, hanem mert művészi fejlődésének új forrását érezte belőle kiáradni. Olyan érzelmeket keltett benne, melyekről nem tudta, hogy a szerelmi vágy erősebb-e bennük, vagy a művészi újraalkotás vágya. De mindenesetre eléggé férfi volt, hogy minden vágya tetté akarjon válni, legalább egy ölelésben.” (191.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Ez az asszony több lesz neki, mint egy parádés mellszobor mintája – többnek kell lennie, legalább a művészetében.” 

“Gertrúd, mikor elment, még akkor is érezte ezt a hidegséget. Bizonyos, hogy nem volt elég érdekes egy művésznek; most ő nem volt elég, aki mindig másokat tartott kevésnek magához.” (191.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Ez a csalódás, mely nem annyira szerelmi csalódás volt, mint inkább hiúságának veresége, igazságtalanná tette Gertrúd iránt. Egy asszonyt, egy szép asszonyt elég intelligensnek tartott arra, hogy… ne szeressen? – nem, hanem hogy másként szeressen, mint a többi asszony! Ha még vad, kitörő, szenvedélyes volna, ha boldogtalanul, sorvasztó lázzal szeretne…! De így, ilyen nyugodtan és természetesen, ez fellázító!”  

“Gertrúd nem tudott még engedékeny lenni. Úgy érezte, hogy ezzel a kérdéssel mint hurok vetődik rá az a láthatatlan kötelék, mely a szerelmes férfi hatalmát jelenti a szerelmes asszony felett; a férfi “nem engedem” szava rejlett mögötte, s az asszony nem akarta elismerni az engedelmességet.” (218.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“És míg lassan hazafelé mentek, Gertrúd sejtette a Pál gondolatait, s mikor elbúcsúzott tőle, hálás volt érte. Csak ne az az asszonyi megadás, az az ellenállni nem tudás, csak ne a szentimentális gyöngeség. Az övé lesz egyszer, talán nemsokára, de szabadon, a saját akaratából.” (221.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“És nem fájt, hogy elvesztette a szabadságát? – kérdezte Annamária – nehogy Gertrúd tovább beszélhessen.

 – Nem vesztettem el semmit, igazán semmit; nem vagyunk kötve egymáshoz, csak míg szeretjük egymást. És ez sokkal fontosabb nálunk, mint másnál. Pál művész, és bizonyos, hogy engem a művész éppen annyira szeret benne, mint a férfi. Nem szabad őt megkötnöm.

 – És ha maga volna az, aki szabadulni óhajtana egyszer, valamikor, s a művésznek még szüksége volna arra a hatásra vagy szuggesztióra, amit csak maga adhat meg a művészetének…?

 – Igazán nem tudom – nem, nem! Lehetetlen volna… csak semmi önfeláldozás, hiszen az asszony is csak valaki, akinek joga van önmagához…

 – És – és – nem gondolja, hogy egy asszony, aki odaadja magát egy férfinak, máris áldozatot hoz?

 (…)

 – Higyje el, mikor asszonyok így beszélnek, azt találom, túlságosan sokra becsülik a testüket. Ha a maga akaratából ad éppen annyi szerelmet, mint amennyit kap, hol itt az áldozat? Ha a lélek nem érzi nyűgnek – ha szereti azt a férfit…

 – És ha valaki másnak tartozott volna azzal a szerelemmel?

 – A férjemre gondol?

 Annamária nem arra gondolt, de ráhagyta.

 – Ha a szokott felfogással veszem – hiszen elválunk -, nem tartozom neki az emberek előtt sem semmivel. De ha arra gondolok, hogy az övé voltam – ha talán szerelmi tévedésből is -, nem a testemen maradt szégyen, hanem a lelkemen.” (241-242.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Akkor hogy érdekelték művészeti kérdések és teóriák, és mikor egy művésszel megismerkedett, mindennek vége volt. A művészet közvetlen hatása volt-e, vagy szerelme, mely lefoglalta, mint szerelem asszonyokat szokott, hogy nem hagy lelkükben semmi másra helyet? Pál tovább dolgozott, szerelme csak növelte teremtési energiáját, neki minden érdeklődése belefulladt érzelmeibe.

 Egyszer Berlinben nem hitte el Annamáriának, mikor panaszkodott, hogy a szerelem tönkreteszi az asszony szellemi életét. Most ha felvágatlan könyveire nézett, utólag igazat adott neki.” (254.)

(A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908) 

“Igen, tudnia kellett kezdettől fogva. Nem azért jött-é el Párizsból, nem azért lanyhult-é el szerelme, attól a nagy asszonyi önzéstől, mely a másik nemtől csak a megtermékenyítést várja?

 Egyszerre minden olyan világos lett előtte. Minden – egész szerelme, a különös, véletlen találkozás, a tavasz, a szenvedély, mely elfogta, egész élettendenciája, mely a Pál karjaiba dobta – minden a gyermek miatt volt.” (259.)

 (A nagy véletlen., Singer és Wolfner, 1908)  

Tutsek Anna

“Csak akkor nyugodott meg kissé, ha Lacira nézett, aki derűsen és nyugodtan ült vele szemben, s egyáltalán nem látszott rajta semmiféle izgalom. Erős, férfias lelke bátran, önérzetesen tekintett a jövőbe, s nyugalma, önbizalma lassanként átsugárzott Cilikére is.” (38.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

“De hamarosan megszokta az előkelő környezetet. Laci vidám biztatása is jó hatással volt rá, a föllépése, megjelenése lassanként kezdett biztosabb, öntudatosabb lenni. Már nem pirult el zavarában, ha az estebédnél a sorrend szerint neki nyújtotta hamarább a tálat a pincér, mint a szomszéd hercegnőnek, nem félt attól, hogy a mártást magára önti, nem töprengett azon, vajon késsel vagy villával kell-e az osztrigát enni? Hamar megtanult mindent, kifejlődött, mint egy szép, pompás virág, a amellett mégis szerény, egyszerű és kedves maradt. Mindenki szerette, mindenki kedvelte – “la bella ungheresa” volt a neve, s Laci boldogan gyönyörködött kis felesége sikereiben.” (28.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?)

“Édesanya szemei is ki voltak sírva, de Ella oly bátran és hősiesen viselkedett, hogy apa megindultan mondogatta:

– Elláról példát vehetne minden asszony. Ha az ember sír, akkor nem tud gondolkodni, pedig most arra van a legnagyobb szükség, hogy az eszünk és a szívünk a helyén legyen!” (38.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

“Cilikének majd a szíve szakadt meg, mikor édesanyja kíséretében elmentek az új lakásába, amelyet az ő távolétük alatt édesanyja rendezett be nekik, mindenre kiterjedő gondos szeretettel.

(…) Még a kamra is be volt már rendezve teljesen; a sok befőtt, lekvár, főzelék – mind a gondos édesanya munkája – minden készen várta már a kis gazdasszonyt, hogy megkezdje működését birodalmában.” (39.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

“A szenvedésekről, a rettenetes véres küzdelmekről, halálosan fárasztó menetelésekről, idegölő borzalmakról soha egyetlen szó sem volt Laci leveleiben. Minek rémítse, ijessze vele szegény kicsi asszonykát?… Férfi sorsa a küzdés; ő viselte, vállalta bátran, acélos erővel, ami rész reá jutott; gyönge szívű kicsi asszonyka maradjon megkímélve minden borzalomtól, minden rettegéstől.” (47.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

“Ilonka meg éppen elemében volt. Az összes tiszt udvarolt neki, ő pedig úgy kommandírozta őket, mintha ő lett volna a századparancsnok.” (70.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?)

“(…) Cilike büszkén tekintett az ő délceg, bátor, erős urára, aki így katonaruhában, lóháton valahogy olyan egész másforma volt, mint a hajdani Kőváry Laci!” (94.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?)

“- Hol tanultad ezeket a bölcsességeket?

– Valakitől, aki téged is megtaníthat arra, hogyan kell boldognak lenni…

– Hát a boldogságot is lehet tanulni?

– Természetesen. Az egy külön nagy tudomány, s erre főleg most nagy szükségünk van, nekünk asszonyoknak, leányoknak. Nekünk most minden baj, megpróbáltatás, gyász és szomorúság között is meg kell őriznünk a lelkünk harmóniáját, s éppen olyan erősnek kell lennünk az élettel szemben, mint a férjeinknek a háború ezer viszontagságával, nélkülözésével és szenvedésével szemben.” (103.)

(Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?) 

“Egyszerre eszébe jutott, milyen örömmel sütöttek-főztek az uraiknak hat napon keresztül, mennyi vidám tréfa, bohókás epizód pergett le közben, és Laci milyen jóízűen evett mindig a kis felesége főztjéből, mennyire dicsérte, ha valami jó volt, s milyen elnéző volt, ha valami nem sikerült… Nem, nem… most nem volna képes odaállani a tűzhelyhez és főzni, tudva azt, hogy Laci nem jön haza, és nem fog enni belőle…” (112.)

 (Cilike mint asszony, Bp., Garabonciás, 1989; első kiadás: Singner és Wolfner, 1914?)

 “Emma nagyon reális, modern fölfogású asszony volt, egészen a mai világból való, és így gondolkozott:

 – Szerelem nincs a világon, csak lelki harmónia. Miután pedig a harmónia meg van zavarva közöttünk, sőt, a mai jelenetből következtetve, előreláthatólag többször is meg lesz zavarva, jobb véget vetni az egésznek most, mielőtt még egy sereg gyerek megakadályozhatna benne!” (Az öregség könyve, 34.)

 (Magunkról. Elbeszélések, Bp., Athenaeum, 1898)

NŐ-NŐ KÖZTI VISZONY

Gulácsy Irén

„A hercegnő magához intette az idősebbik Athinay kisasszonyt.

– Nézd, Giovannám! Ez a lány csinos volna. Az alakja formás, a válla kerek, a kezei határozottan szépek. Hanem az orrán az a bibircsó, az rettenetes. Tudsz ellene valamit?

– Semmi – libegtette Giovanna a fekete fátylas fejét. – Patkányszőrrel fogom lekötni, borsos ecettel bekenni. Egy hét alatt nyoma se marad.

– Helyes. Kezdd meg még ma.

A lány elhalványodott kissé. Hátralépett.

Az úrnő a Homonnay-Drugeth kisasszonyt szólította.

– Mutasd a bokádat, ma chérie!

A hajadonka piruldozott.

A hercegnő türelmetlenül vonta össze a homlokát.

– Mi az? – kérdezte szigorúan. – Csak semmi kényeskedés! Giovanna előtt nincs titok. Neki mindent kell tudnia, hogy segíthessen. És hogy mindnyájan szépek legyetek, mert nagy napokra virradunk közelesen.”

Gulácsy Irén: Fekete vőlegények. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó 1985, 88.

„– Domina – szólt [Erzsébet, a királyné anyósához Lokietek Jelizaveta anyakirálynőhöz] fojtott ellenségességtől remegő hangon –, azért jöttem előmondás nélkül, mert igyekvő beszédem volna fölségeddel…

A matróna kurtán fölpillantott. Jól ismerte menyét, és így első tekintetre észrevette a benne feszülő vihart. De nem akarta nyíltan tudomásul venni, s még valami nagy dolgot kerekíteni belőle. Ezért csak pislogott barátságosan, és fogta kezében a tükröt. Míg Erzsébet magyarázkodott, megállta illemből, hogy egyszer se nézzen bele. Ezzel azonban leróttnak is vélte az udvariasság, elővigyázat és kímélet hármas adóját.

– Jöttél, hát jöttél! fakadt ki belőle eredendő kedélyessége. – Jól tetted, Lizocskám! Jere másszor is, valamikor úgy tartja animusod! Nocsak, Katyenka! Ízibe! Széket őfelségének! Úgy. S most ülj le és beszélj! Vagy várj, hogy majd szavadba ne kelljen esnem…!

Egy pártázott ládikót vett elő.

Nagy gonddal szalagokat kezdett belőle kihúzogálni.

– Erős habzásban vagyok, tudod! – emelgette negédes fontoskodással a szemöldökét. – Döntést kell tennem, hogy milyen pántlikával is prémezzem a koronkámat! Gondolom, a violaszínűre tán ráérnék még… Hanem a szederjest meg igenis gangosnak mondhatná valami bolond! Nem tartanád, hogy ez a mákszínű…? […]

Aztán [az anyakirályné] jót ütött a széken feszengő menye térdére, s még jobban kacagott.

– Erigy már, bolond! Mérgelődd ki begyedből, ami még bennemaradt –, nem bánom, vágj is földhöz otthon valamit, ha egyszer ilyen nagy természet szorult beléd, de aztán öltözz, mert jól tudod, hogy úgyis ez lesz a vége!

– Tréfára fogja fölséged a mondásom? – jajdult ki Erzsébetből a kétszeres csalódás.

S lélegzetszakadt figyelemmel kapta föl a fejét.

– … vagy csak fölséged is elküld, mint a bálvány fia? Hát az én bajomra igazán nincs füle senkinek? No jó – intett rá gyászsötéten. – Majd hisznek! Majd ha meglátják hűlt helyemet ott, a trónus balján! Meglátja a császárnéjuk is … !”

Gulácsy Irén: Nagy Lajos király. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó 1986, 15. k., 18. k.

Lux Terka

“- Jöjjön már – sürgette Baba türelmetlenül s mikor Juli befeküdt az ágyba, félig a gyermek ragaszkodásával bújt hozzá, aki fél a sötéttől, félig a buja nő mohó vágyával ölelte meg, aki kellemes borzongást érez egy női test melegétől is. És egy kis Vénus, meg a szelíd Vesta összeölelkezve aludtak el a messze idegenben, egy vén bűnös asszony tisztátalan ágyában.” (19-20)

(Lux Terka: Leányok)

A két asszony ebben a percben látta egymást először és olyanformán fixírozták egymást végig, amiért két férfi már pofozkodik, két nőnél ellenben egyszerre fejezi ki: a névtelen gyűlölet és az ismerkedés vágyát. 

(Lux Terka: Álom, Menodora 186)

ANYA ÉS LÁNYA KÖZTI VISZONY

Lesznai Anna

„Tavaly óta mama megüresedett helyét foglaltam el az asztalfőn. 10 éve halott volt már szegény mama. Addig nem volt erőm lemondani róla, hogy én vagyok a gyerek. Megöregedtem, amint az asztalfőre kerültem.” (1936) Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből. Lesznai Anna naplójegyzeteit válogatta, jegyzetekkel ellátta, a mellékleteket és az illusztrációs anyagot összeállította Török Petra. Budapest–Hatvan: PIM–Hatvany Lajos Múzeum, 2010, 450.

Lux Terka

“A mama? Csupa aggodalom miattam, hogy nem vagyok szép.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 27.)

 “A mama azonban sóhajtott, amint végignézett rajtam s láttam a gondolatát összeráncolt homloka mögött: Ezt férjhez adni kannibál munka lesz!…

Szegény mama, ha ő úgy fél tőlem, bizonyára van oka a félelemre!”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 73.)

 “Ez az itthonhagyás, amolyan kisebbfajta internálás. Nagyobb szabásútól, amolyan szibériai internálástól – ha hatalmában volna a mamának – nem riadna vissza. Minden ember úgy jutalmaz és büntet, amint módjában van.”

 (Marcsa gondolatai, 79-80.)

 “Kétszer ütött arcul a mama. Egyik pofon, amint ismerem őt, a botrányért szólt, amit – szerinte – én okoztam, a másik Feriért, a legkedvesebb gyerekéért. És szikrázó szemekkel meredt a papára, amint rám mutatott:

– A te nevelésed!”

 (Marcsa gondolatai, 83.)

 “- Téged megvert az anyád – szólt és gyöngéden simogatta a hajamat.

– Meg, de nem ez fáj, Muki! Nem ez!”

 (Marcsa gondolatai, 87-88.)

 “Mikor a párbaj után, egy hét előtt, haza hozták Jancsit bekötött arccal, eszméletlenül, a mama engem vállon ragadott (pedig Feri közelebb állt hozzá) és csak annyit mondott, amint bőszülten megragadott:

– Teee!…”

 (Marcsa gondolatai, 90.)

 “[…] de azért nem szép a mamától, hogy nem volt ott Marcsa lakodalmán. Minek élére állítani a kést, ha le is teheti az ember? […] Még jó, hogy meg nem ölte, mikor Muki megkérte Popper számára a kezét s megelégedett azzal, hogy kikergette a házból. Szegény Marcsa, mintha most is látnám, mikor lámpagyújtáskor beállított hozzám, havason, dideregve […]”

(Marcsa gondolatai, 131-132.)

“S ne hidd el, hogy ezek a társadalmi rendszerek igazságtalanok, mert a nővel szemben a természetnek sincs más paragrafusa, mint ez: légy tiszta! A férfi tehet az életével, amit akar, a nő életének a család a gyökere. Ha ő más földbe akarja magát átplántálni, az egész gyökeret megsebesíti. Már pedig, egy ember csak egy életet nevezhet tulajdonának. Hiába készülnek a nők eldobni maguktól az angyal és ördög szerepét, mit pár ezer esztendő oktrojált reájuk és kivívni emberi jogaikat, ezek a jogok soha sem lesznek asszonyi jogok is egyszersmind. Amíg a természet az asszony által végezteti az anyaságot, a nők számára az erkölcsi törvény mindig egy marad: a tisztaság. s tudod mi a tisztaság? Lemondás.” (196-197)

(Lux Terka: Leányok)

“Mikor aztán a fiatal Horn-Hanns Richárdnak felesége lett, rövid tíz esztendő alatt olyan oldaláról tanulta megismerni az életet, amelyet bünnek tartott volna a leányával megismertetni; ahogy bizonyára az ő édesanyja is bűnnek tartotta megismertetni és elrontani vele az élet egyetlen kincsét, tavaszát, mely soha nem ismétlődik meg többé: az ifjuságot.” (45.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“- Folytasd, – szólt az anyja remegő hangon, – folytasd! Hisz ma csodák történnek, olyan csodák, hogy ma belenézek az uram lelkébe és a leányom lelkébe s megismerlek benneteket. Kik vagytok ti körülöttem? Hozzám tartoztok, vagy vadidegenek vagytok? Hát micsoda világ ez, micsoda élet ez, hogy a feleség nem ismeri a férjét, anya: a gyerekét? Hát csupa csalók, tolvajok között élek én hosszu esztendők során keresztül, akiknek lelke egyetlen egy hanggal sincs az én lelkelmhez hangolva? Hát egyedül élek én a családomban, mint valami beduin a homoksivatagban? Kik vagytok ti és mily joggal csaltok meg ti engemet?” (76.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“- Ti tudjátok, hogy én egyformán imádtam anyámat és apámat, s hogy egyformán drága volt nekem az életük.

– Akkor miért szóltál bele a dolgukba? – kérdezte Mici szárazon.

– Miért? – kiáltotta Ella kétségbeesetten. – Hisz szegény mama állított bírául maguk közé, és én csak azt válaszoltam, amit a lelkiismeretem, a szívem és az eszem diktált.” (115.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Egyedül volt, ő, az elkényeztetett, imádásig szeretett, előkelő úrileány, kiről a gyerekség tiszta hímpora még alig pattant le. Egyedül, ki soha egy lépést nem tett magában, kit egy tiszta anyai kéz vezetett, s két szerető, meleg szem sugara kísért mindenüvé.” (123.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Hisz eddigi élete egy boldog vakság és börtön volt, ahol az ő szeme helyett az édesanyja szeme nézett, s a tiszta családi szentély ajtaját ugyancsak az az édesanya zárta el előle gondosan, hogy semmi lárma és szenny ne hatoljon onnét kívülről hozzája.

De az anya nincs többé, s a boldog otthont, elnyelték a viharok, a bűn és szenny, melyek mindenüvé megtalálják a maguk útját.” (125.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“[…] a tisztességes úri leányok nem magáért a színpadért mennek a színpadra, hanem azért, hogy a színpadról menjenek férjhez. Mert nincs a jó istennek olyan bálterme és zsúrja, amelyik csak meg is közelíthetné a színpadot, mint házasságközvetítő terrénumot. Mert míg a bálteremben és a szalonban a legszebb leány sem mutatkozik több leánynak és más leánynak, mint ahány s amilyen, addig a színpadon ezer leány lesz az egy leányból, s a férfiaknak ez kell. Hogy soha ne ismerje azt, akit szeret, mert ha ismeri, akkor már nem szereti. A férfiak, szívecském, igen ostoba és könnyen lóvá tehető háziállatok, csak tudni kell velük bánni… […] de én csak azt mondom a maga tapasztalatlan kis fejecskéjének, hogy minden attól függ egy férfi és egy nő életében, akik összetalálkoznak, hogy melyiknek van kettejük közül több esze. Mert a szerelemben mindig az a fontos, melyik az okosabb, azaz melyik szeret kevésbé, mert aki kevésbé szeret, annak nyert ügye van. Ő lesz az úr. Már pedig minden jó annak a részén van, aki úr és nem rabszolga…” (161-162.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)  

Ritoók Emma

“- Mamus, tudod már, hogy nem megyek férjhez Jánosihoz?

– Megkért?

– Igen.

– És te persze kosarat adtál! Engem nem szokott senki megkérdezni, minden a hátam mögött történik!

– De mamus, miért neveltél ilyen önállónak?

– Én nem neveltelek… én rám akkor sem hallgatott senki… én nem akartam négy vénlányt nevelni.

– Ha mindenáron el akarsz küldeni magadtól, úgyis eléred. Én úgyis elmegyek – festő akarok lenni.

– Eliz, el akarsz hagyni?

Magához vonta a leánya fejét; csak most látta, mennyire hasonlítanak egymáshoz, de Elizben már a magyar barnaság hódított.” (20.)

 (Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)

 “- Talán összepereltél az uraddal? – kérdezte tréfásan az anyja.

 – Nem, összeperelés nélkül jöttem vissza, ha visszafogad mama.

 – Csak nem beszélsz komolyan?

 Gertrud összeszorította a fogát, és csak a fejével intett; csak most, mikor az anyja megdöbbenését látta, jött rá az elérzékenyülés.

 Az anyja nem tudott mit mondani. Sohasem tudta a leányát befolyásolni, mindig azt tette, amit akart; tudta, hogy Gertruddal szemben semmiféle rábeszélés nem használ, legfeljebb árthat. De milyen felfordulást jelent ez a változás az ő életében is!

 Ez a sovány, mozgékony asszony egész életében valakinek a rabja volt; korán ment férjhez a nagyon eszes, de hatalmaskodó férfihez, aki sem eszét, sem hatalmát nem érvényesíthette, csak az otthonában; Gertud örökölte az apja jellemét és gyermekkora óta az történt a házban, amit ő akart. Mikor férjhez ment, az anyja valósággal felszabadult; még elég fiatalnak érezte magát, hogy kedve legyen újra berendezni az életét. Ismeretségeit kibővítette, jótékonysági egyletekben vett részt, szabadon rendelkezett az idejével, és nem kellett többé alkalmazkodnia; élvezte, hogy végre egyszer nem mellékszemély.

 Most, ha Gertrud hazajön, sokkal rosszabb lesz a helyzete, mint régen. Gertrud bizonyosan még önállóbb akar lenni, neki pedig megmarad a kötelessége, hogy gardírozza, hogy elhárítsa a pletykákat, melyek az elvált asszonyok nyomába futnak, s mindezt úgy, hogy a leánya észre se vegye, nehogy csupa dacból még jobban megnehezítse az életét. Aztán Gertrud senkit sem szeretett itt, mindenkit unt, ő pedig nagyon szerette a társaságot. Mennyi új gond! Természetes, egészséges önzése felülkerekedett.” (30-31.)

(A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908) 

“A két asszony egymás szemébe nézett, s az öregebb lehajtotta a fejét. Nagyon jól megértette a leányát; az is eszébe jutott, hogy régen azt mondták volna rá: asszony sorsa a megadás -, de ezt igazán nem merte Gertrudnak megmondani, amint fejét hátravetve feküdt a párnán, hogy álla és ruganyos nyaka vonala keményen rajzolódott ki. Egyszerre észrevette, hogy mennyire megszépült, bár távolról sem értette igazán, hogy milyen szép volt.

 – Gertrud! – mondta egy kis gondolkozás után. – Az lehetetlen, hogy hozzám visszajöjj – én nem tudom újrakezdeni a régit, hanem ha megmaradsz az elhatározásod mellett, élj külön, itt vagy máshol. Tudom, hogy anyának nem szabadna ilyen tanácsokat adni, de asszony vagy, tudod, hogy mi jöhet az utadba, elég érett vagy, hogy magadnak élj. Így mind a ketten szerencsétlenek lennénk. Én már másként rendeztem be az életemet, és szeretem úgy, amint van – önző lettem -, de különben sem segítene rajtad. Menj most utazni, úgyis mindig arra vágytál – csináld a magad dolgát, amint jónak látod, úgyis az lenne a vége…

 Gertrud felemelkedett: – Igaza van, mama, én voltam önző, de talán most mindjárt nem mertem erre gondolni, köszönöm, hogy segített.

 Nyugodtan és mélyen aludt egész éjjel. Az anyja annyira azt tanácsolta, ami a saját vágya volt, hogy már másnap nem is tudott másként gondolkozni a saját jövőjéről.” (32.)

(A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908) 

“Az anyjától kapott egynéhány nap múlva levelet; meglepte, mikor felbontotta, olyan hosszú volt. Rendesen röviden tudósították egymást hogylétükről, és a szellemi közösség mindig kisebb lett köztük, mióta két külön világban éltek. De most az anyja panaszkodott, hogy beteges, vágyik a leánya után, aki mégiscsak az egyetlen igazi hozzátartozója. “A barátnők mind idegenek, akik mindig befűzve, látogatási ruhában vannak mellettünk lelkileg is.”

 Az anyja beteg! Ha elveszítené! A halál gondolata előtt az egész élete egyetlen nagy önzésnek tűnt fel. Egyszerre leküzdhetetlenül érezte a vérköteléket, melyről eddig nem akart tudni.” (253.)

 (A nagy véletlen, Bp., Singer és Wolfner, 1908)

ANYA ÉS FIÚ KÖZTI VISZONY

Czóbel Minka

“Még valami tűnt fel a kisfiúnak: az aranyos oltár felett egy nagy kép volt, gyönyörű, kék ruhában, koronával a fején a mennyek királynéját ábrázolta e kép, de arca, termete szakasztott olyan volt, mint az ő édesanyjáé.

– Édesanyám – súgta oda -, te vagy ezen a képen?

Anyja ijedve fogta be a száját:

– Dehogy, dehogy, az a Szűz Mária.” (100-101)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Még egy dolog keserítette Amáliát: házassága első napjaitól csak egy vágya, egy kívánsága volt, hogy az Isten magzattal áldja meg frigyüket. De hogy az évek múltak, s a kívánság nem teljesedett, lassan beletörődött ő is sorsába.

Csak amikor Dobos Bocskón arra vetődött, ébredt fel benne keserűn a gondolat:”Ha ez lenne férjem, nem volna csendes a ház, nem lennék magamba egész nap. Kisgyerek gőgicsélne a bölcsőben, nagyobbak szaladgálnának körültem. Víg volna a ma, reményteljes a holnap.” De mint tisztességtudó asszony, eltávolította e gondolatot magától, s Grineus Mátyás hitvese ismét csak kötelességének s női erényeinek élt, csak a vágy gyermekek után hevesebben ébredt fel ismét szívében.” (123-124)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“- Látod, megvert a jóisten, mert hűtelen vagyok, pedig tudom, hogy az én teremtőm is anyának szánt.

Dobos vigasztalni akarta, s gyöngéden mondta neki:

– Ha anyának szánt vala, meg is adta volna a magzatot. Anya mindenki lehet, de sokkal édesebb vagy te a többi asszonynál, kár lennél anyának, szeretőnek való vagy.

Amália e szavakban lenézést, sértést látott, s bár nem szólt semmit, de gyűlölsége, bosszúvágya ismét felébredt […]” (124)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Édesanyám, visszajöttem hozzád! Hírt, dicsőséget, vagyont szereztem, van mindenem, és mégsincs semmim. Azt hittem, király vagyok, most meg látom, nem lett belőlem egyéb, mint útonálló, rabló, de már nincs visszatérés. Nem tudom, mi vezet, de csak mintegy álomba járok. Úgy érzem, veszély környékez, talán már a vég ez? Eljöttem még egyszer hozzád. Talán már nemsokára örökre is veled leszek.” (136)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Nem jó a túlságos magány, ha az embernek nincs komoly foglalatossága, s egy asszonynak pedig nem lehet komoly foglalatossága, ha – azt akarta mondani, ha nincsenek gyermekei, de megijedt kíméletlenségétől, s kissé ügyetlenül tette hozzá: – …ha éppen nem szegény, és nem dolgozik.

Amália azonban megértette férje gondolatát, s egész élete keserűsége belefulladt szívébe.” (161.)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Nekem már mindegy, mert nekem akad szeretőm minden bokorba is, de nekem már csak a rajkó mindenem – s szerelmes mosollyal hajlott a gyermek felé -, de nekem csak a rajkó a legszebb. Vajda lesz belőle, hatalmas és erős. Nézd, már tud nevetni. Bizony isten, ismer! – S a szép cigány asszony, mintha már nem is tudná Alajos jelenlétét, csak a gyerekkel játszott, nevetett.” (173-174)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

“Kisgyermek látása Amáliát mindig fájdalmasan izgatta fel: miért tagadta meg az ég tőle ezt az örömet? Ez a cigány asszony, ez a világ kóborja gyönyörködik magzatában, s boldogabb, mint ő, a gazdag, szeretett Grineusné.” (178)

Két arany hajszál (Napvilág Kiadó, 2013)

Lux Terka

(…) nem felel meg az ízlésemnek, hogy a szeretőimet kocsikáztassam. Többnyire az anyámat viszem magammal, akit mindig szerettem, de most még jobban ragaszkodom hozzá. És ez újabb szenzáció: Lengyel Lenci az anyjával! Nagyon hasonlítunk egymáshoz, az anyám még most is szép asszony, sokkal szebb, mint némely kikiáltott színésznő-szépség, akiről idővel mindent elfeled a világ (…).

Lenci naplója

TEST, SZEXUALITÁS, ABORTUSZ, BETEGSÉG

Lesznai Anna

„Ma a petróleumlámpába bámulva Gerg szobájában, hirtelen tudatosítottam, mennyi tenger gátlás tornyosult nálam a nemi örömök, az önfeledtség nagy pillanata ellen. Áldozati jellegűek, egyszerű babonák, többé-kevésbé konstruált vagy legalábbis kiaknázott testi akadályok, helyzetek. Ez biztos, hogy szenvedés, bár számomra inkább növelte, mint csökkentette a gyönyör becsét. Pátoszt adott annak, ami qua mindennapi közt talán veszített volna feszültségéből. Ritka esetek voltak a maximális mámorképességeim kiélései, jellegzetes, hogy én, aki sokat szerettem és öleltem, emlékszem az egyes esetekre. Ritka hetek, hónapok voltak, amikor majdnem gátlás nélkül éltem erotico-centrikus életet. Ez objektíve nézve beteges és szenvedéssel járó állapot. Mégsem tudom a magam perspektívájából annak érezni, pluszt adott a pátoszban, és ezek a gátlások valahogy nem terjedtek ki rám, nem az én betegségem voltak. Úgy éltem őket, mint külső akadályt, rám rótt feladatot, küzdöttem ellenük és számoltam velük mint a külvilág adottságával. Nem érintették saját éroszomat. Valahogy sikerült őket úgy objektiválni, hogy normális viszonyba kerültem velük, mint ahogy a boszorkánytól való félelem, adott fejlettségi fokon, nem neuraszténia. Az én fejlődésemben »történelemfilozófiai« jogosultságuk van, és volt is többnyire.” (1935) Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből. Lesznai Anna naplójegyzeteit válogatta, jegyzetekkel ellátta, a mellékleteket és az illusztrációs anyagot összeállította Török Petra. Budapest–Hatvan: PIM–Hatvany Lajos Múzeum, 2010, 436.

„A jó Isten segedelmével!

Furcsa mód ma jött kedvem ismét új naplót kezdeni, mikor szóba került, hogy megoperáltassam magam. Tán mert ezzel biztatni akarom magam – Isten segedelmével. Tán mert érdekel, hogy tudom kiállani ezt a bátorsági próbát: ha kis próba. Isten adja. Szóval ha csak operációról van szó, és nem, ments Isten, komoly betegségről, akkor tán tudom magamat »objektíve« mint »témát« szemlélni, és az érdekel. Nem hencegek, alázatosan bevallom, erre csak akkor lennék képes, ha Isten segedelmével nincs egyébről szó, mint némi fájdalom kiállásáról, a műtéttel járó idegfeszültségről. A halálveszedelem komoly alakja, a betegség előtt feltétlenül elveszteném a fejemet. Így is eléggé elvesztem, csak percekre nyerem vissza. Persze ha arra gondolok, hogy visszanyerhetem Isten jó segedelmével testem évek óta nélkülözött tisztaságát, ha helyreállíthatnám azt a régi viszonyt, melyben testemnek jó gazdája, s ő engedelmes ügyes cselédem volt, ez nagyon felüdítő gondolat. Mindenre szabad gondolni, még Gergre is, csak a gyerekekre, az Istenáldáskákra nem. Furcsa, még két éve Gergre se lett volna szabad hasonló körülmények között gondolnom. Ez a természetes vénülés. Ez az a vénülés, amelytől nem félek, mert valahogy beleillik életem kifejlésének formájába. Sohasem voltam programember, sem akaratos önmagammal szemben, hagytam magam élni, de azért pontosan érzem annak az énnek a kontúrjait, melyet sajátomnak vállalok. A szerelmi élet lassú elpernyésedő megszelidülését fájdalom nélkül vállalom. Nem sírom vissza a régi nagy mámorokat, azt a szélviharát a megrázó gyönyörnek, amikor az előszobában meghallottam hazatérő kedvesem hangját, azt a kínt, mellyel vártam és vágytam, hogy ma, most mindjárt öleljen meg. Ezeknek a viharoknak elülését – mert természetes – kompenzálja egy nyugalomérzés – az emlékek és a biztonság, melyek közt, mint puha meleg párnák közt, megbújhatok. Egy csomó felszabadult érdeklődés a külvilág, művészeti technika és mindenféle iránt. Itt nincs egyensúlyzavar – ez természetes öregedés. Ámen.” (1936) Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből. Lesznai Anna naplójegyzeteit válogatta, jegyzetekkel ellátta, a mellékleteket és az illusztrációs anyagot összeállította Török Petra. Budapest–Hatvan: PIM–Hatvany Lajos Múzeum, 2010. 439–440.

„De Lizó már tudta, hogy nem különb a fiúknál. A minap felmászott a fára, és amikor egy kicsit leesett – igazán csak egy icipicit estem, mamám – elöntötte az ingét a vér. Rémüldözött, hogy megrepedt a hasa.

De a mama azt mondta: – Bolondkám, ez más, ez így van a lányoknál, ilyenkor szép nyugodtan kell viselkedni. Most nagylány vagy már!

Lizó sírva fakadt, és egész nap bőgött. Hát mégis akkor lett nagylány belőle, amikor muszáj volt – és nem, amikor ő akarta?”

Kezdetben volt a kert, Bp.: Szépirodalmi, 1966. I. 228.

„Hetek óta nem dolgoztam, gyengélkedtem. Ha mensesem van – ez a rettenetes klimakterikus hosszú szenvedéses menses – monomániás félelem és elbutulás fog el. Hetek kellenek még utólag is, míg lelkileg ismét felszabadulok. Teljesen üres a fejem, még a szeretetet is mint egy hálón keresztül érzem. Bennem menses van, ez elkerít a világtól. Az elmúlás félelme üldöz ilyenkor; s a legrosszabb, ha belenyugszom, hogy nem tudom megvalósítani magamat. A regényem ­– mintha nem is én írnám. Azokkal szemben, akiket szeretek, valami bűntudatfélével vagyok ilyenkor: mintha adósuk volnék önmagammal. Gerggel szemben ez néha gonosszá, hideggé tesz. Haragszom rá, hogy nem tudok élettársa lenni. S közben folyton, fájdalmasan érzem az idő múlását, mintha a percek forró cseppeknek esegetnének a fejemre. Istenem, nem tehetek róla, hogy ezt olyan fájdalmasan érzem.” (1936) Sorsával tetováltan önmaga. Válogatás Lesznai Anna naplójegyzeteiből. Lesznai Anna naplójegyzeteit válogatta, jegyzetekkel ellátta, a mellékleteket és az illusztrációs anyagot összeállította Török Petra. Budapest–Hatvan: PIM–Hatvany Lajos Múzeum, 2010. 456.

Lux Terka

Azt kívánja, hogy legyek gyilkossá és öljem meg a maga kicsi, ártatlan magzatát, szegény, boldogtalan Baba. Csakhogy ezt én sem mint orvos [nő!], sem mint ember nem teszem meg. Nem azért, mert a paragrafusok tiltják, hanem mert a saját lelkkismeretem tiltja. És nem teszem meg, magának épp úgy, ahogy nem tenném meg a saját testvéremnek és legkevésbé saját magamnak. Egy leánynak anyává létele csak abban az értelemben szerencsétlenség, hogy eldobta magától emberi méltóságát, melyet a civilizáció törvénye becsületképpen adott neki; máskülönben csak formahiba, melyet első sorban saját boldogtalanságával fizet meg, azután a társadalmi szokások fizettetnek meg vele. Ezzel számolni kell. egy élet elveszett, a leány élete, de inkább az vesszen el, mint maradjon meg a hazug tisztesség és történjen meg egy gyilkosság. (244-245)

(Lux Terka: Leányok)

– Nem tehetek róla… Valami komplikáció… Az első eset nálam. az ember segít a szerencsétlen teremtéseken s ha én nem, hát más. […] Orvost nem mertem hívni, a kisasszony még talán tud rajta segíteni. Ő kívánta… Másként elvérzik.

[…]

Mint egy elátkozott boszorkánytanya, olyan volt a ház. Alacsony, hiányos deszkapalánk vette körül s benn az ólban egy nagy, fekete, tigrisfogú kutya bőszülten rázta a láncát.

[…]

Fájdalommal, sírva nézte a holt leány nyitott száját, szép kis arcát, melyben nem volt egy csöppnyi vér sem. Mind elfolyt a forró, szegény bűnös vére, mit egy bűnös anyától kapott. (259-260)

(Lux Terka: Leányok)

LÁNY

Lesznai Anna

„Apa kilovagol a kertből: de ő a nagyságos úr, ő mindent tehet. A ló se meri ledobni. János is kilovagol, neki szabad, mert fiú. Lizó még vár egy kicsit, aztán fiú lesz. Fiú vagy liba.

A liba fel tud repülni. (…) Lizó is kövér, ezért akart liba lenni. Addig sírt, míg a Rozi néni két libaszárnyat hozott neki a konyhából: rákötötték a hátára és felugrott. Repülni még nem tudott, de magasra ugrott, és holnap még jobban fog menni. A libának tojása is van: Lizó addig sírt, míg a Rózi néni tojást nem hozott neki szakajtóban. A liba ráül a tojásra: Lizó is ráült a tojásra. De akárhogy vigyázott, eltört a tojás, és csúf nedves lett a hátsója. A mama összeveszett Rózi nénivel, hogy nem kell mindent megengedni. Rózi néni azt mondta, hogy úri gyereket nem szabad szekírozni (…).

Este bejött a mama, ölébe vette Lizót. – Az Istenke azért teremtett kislánynak, mert úgy a legjobb. Nem lehetsz lánykó is, meg libuska is egyszerre. Meg kell elégedned azzal, ami vagy. Nem kell butaságot akarni…(…)

– De ha nem tudok repülni, lovagolni akarok, mint a János!

– A János fiú, te meg kislány vagy, a kislány legyen jó és szelíd.

– Sohase leszek fiú?

– Soha.

Lizónak sírásra állt a szája.”

Kezdetben volt a kert, Bp.: Szépirodalmi, 1966. I. 219.

„Mikor a kislány tizenöt éves lett, édesanyja behívta legbelsőbb szobájába, kinyitotta az öreg, rejtős almáriumot, és kivett hétlakatra járó, mély fiókjából egy eperszemnyi szívecskét. Aranytálra tette, friss, zöld szőlőlevelek közé és odaadta a lányának. – Királykisasszony lányom – mondotta – elég nagy vagy már ahhoz, hogy magad viseld gondját a szívednek. Azért most be is teszem a kebeledbe. – És ezzel a királyasszony szépen ráfektette a kezét a kislány mellére és elmondta a kebelnyitó varázslatot.”

Mese az eperszemnyi szívről. In: Lesznai Anna: Idődíszítés. Mesék és rajzok. Szerk. Szilágyi Judit, Bp.: Petőfi Irodalmi Múzeum–Hatvany Lajos Múzeum–Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007. 7.

MESE

„A mese őskorból ered, de mindmáig kísér bennünket, fejlődik és módosul lelkünkkel. Sőt bizonyos értelemben teljesebben tükrözi azt minden más megnyilvánulásánál, mert eltekint az anyag és valóság minden gátlásától. Ha hirtelen beleesnénk mezítelen lelkünk törvényeibe, akkor a mesében volnánk. Tisztára pszichológiai műfaj, de nem a szó szűkös értelmében, túlnő az idegélet a természettudományilag értelmezett lelki működések körén. A mese halhatatlan és szuverén lelket tételez, egy ilyen eleven, örök lélek törvényeinek nyomát lehet belőle levezetni. Rendíthetetlen spiritualizmus, az empirikus valóság tagadása, szóval a tiszta lélekvalóság tükröződése a mese. Bölcsebb és mélyebb az egyénnél, mert az egyénben elhomályosult múlt emléke feléled benne, előre vetíti a még öntudatba nem virított jövendő fejlődést, a rendeltetés és elérendő rend véletlenek által meg nem zavart világos tudatával együtt, korlátlan érvényesülésében ábrázolja az emberi lelket.”

Lesznai Anna: Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához, Nyugat, 1918/13

EMLÉKEZÉS

„Én átéltem és emlékszem. Merek emlékezni, mert különösképpen úgy éltem át a múltat, mint aki a színpadon látná lejátszódni azt, amit rendesen realitásnak fogadunk el. Benne voltam és kívüle is: jelentéktelen statiszta és szereplő – de egyszersmind a néző figyelmes, mohó szeme. (…) A kompozíciós szándékom is az volt, hogy számtalan kis egyéni sorstörmeléket az Idő – ez a minden regények főszereplője – rója össze egységes mozaikképpé. Egyes epizódok sokáig, látszólag indokolatlanul szövődnek a szövegbe, míg végül – legalábbis úgy remélem – igaz helyükre és jelentőségre lelnek a megoldásban. Az események nagy véres fonala gyakran rejtett. Míg fontos történések nyomtalanul sikkadnak el: apró halk mozzanatok válnak sorsot alakító elemekké.”

Lesznai Anna pályázata a Guggenheim Alapítványhoz. PIM Kézirattára, V. 3670/13/2. Közli: Török Petra: „A múlt rongyszedője vagyok.” Adalékok a Kezdetben volt a kert című regény keletkezéstörténetéhez. Enigma, 2007/52. 42–43.

DIVAT, TÁRSASÁGI ÉLET

Lux Terka

“Jól voltam öltözve, mint mindig. – Igaz! Az egyetlen, amit lopni tudnék: a ruha. Ezért gyilkolni is tudnék és meghalni is tudnék, ha nem volna jó ruhám. – A lábamon épp uj, finom cipő, jószabású, barnakockás öltöny rajtam s nyakamban a megjelenésem trükkje: az új sáfránysárga nyakkendő. Frappáns!” (10)

Lenci naplója“Tizenkét esztendős kis leány voltam s már hetek előtt készültünk a Sári első báljára.

A ruhája Monasterlinél készült, csupa hab, illuzion, szalag és virág volt. Édes, szép, mint egy májusi hajnal.

És Sári tizenhét esztendős…”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 14)

 “- Ezt a bált se tudom, mikor heverem ki! Benne van ugy százötven forintomba, mint egy krajcár!

– Ugyan – szólt Sári fitymálva -, ne nagyzoljon a papa! Százötven forint! Csupa humbug voltunk az egész család. Az én és a Lenke ruhája partiáru egy Király utcai udvari boltból, otthon megvarrva, a Marcsa ruhája egy kétesztendős báli ruhám, csak épp kesztyű, cipő, Dorics, mi kellett…

– Hisz nem is más, csak ez a mi került százötven forintba! – szólt mérgesen a papa. – Az Isten se látott olyan eleganciát és takarékosságot, mint a tietek. A ruhaszövet jó a Király utcából és egy frizuráért fizettek öt forintot. Négyőtökért husz forintot. Na!…

– Mit akar a papa? – szólt most Lenke is. – A fej az első és a fejen azonnal meglátni vagy nem látni a Dorics kezét. A ruhával lehet svindlizni, a fejjel és a cipővel nem lehet. Különben ujra kezdi a papa? Minden mulatságnak ez a vége. Veszekedve megyünk haza.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 12-13)

 “Így csak himezgetem itt az ablak mellett a matrózgallért »uj tavaszi toilettemhez« – a Sári tavalyi ruhája megfestve – és hallgatom Sárit és Lenkét, akik még mindig a kereskedők bálján kacagnak.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 20)

 “Sári pedig a mártirleányt játssza, de azért nagyon kedves volt Kabókhoz és megtört kedvvel legegyszerűbb ruháit veszi magára és bús rezignációval nem csinál mostanában szecessziós frizurát, e helyett a füleit láthatóvá teszi és olyan közönséges konytba fonja a haját, akár csak jómagam.”

(Lux Terka: Marcsa gondolatai, 24-25)

 “Mama fekete selyemben, antik családi csipkékkel – ezeket az antik családi csipkéket én gyártom és kéngáz fölibe tartva kapják elefántcsont, hervadt színüket. – A papa új fekete szalonban, Sári egy nagyon egyszerű, rózsaszínű liberty-selyem ruhában, Lenke ellenben előkelő, fehér selyem reformruhában, büszkén és hidegen, ami nagyon illett karcsú, magas alakjához.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 30)

 “Ez is furcsa kis hölgy. Szinte összefut az arca és a haja fakósárgás színe, ehhez még cvikkert, kemény gallért és férfi-nyakkendőt hord.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 32)

 “Az alagi lóversenyen voltunk. […]

Sári és Lenke új, vadgalambszínű posztóruhájukan, óriási vászongallérral vállaik körül, általános furorét csináltak, míg Kabók Láli eperszínű selyemruhájában máris egy egész svadron színét képviselte.

Rajtam Sárinak egy tavalyi ruhája volt, természetesen megfestve és átalakítva s »legközelebbi sógorom«, Kabók, kinek különben is kedvence vagyok, becsületszavára állította, hogy »nagyon édes kislány« vagyok.”

(Lux Terka: Marcsa gondolatai, 73)

“Most kaptam életemben először teljesen új ruhát, mely nem Lenkéről vagy Sáriról került le. Finom halványkék, chinai crepp ruha volt, egyszerű, leányosan berakott aljjal, a fejemen nagy fehér kalap apró vízi nefelejcsekkel és közte a menyasszonyi fátyolhoz hasonló csavart dísz, valamint a virágaimon is hosszú fátyolcsokor.” (121)

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai)

“És délután befogadt, magára veszi champagne színű, egyszerű vászonruháját, melynek méterje öt forint hetvenöt krajcár, fölteszi harmincöt forintos angol kalapját, melyre Ladstetterék jónak látták nem tenni egyebet, mint egy kisujjnyi keskeny bársony szalagot, parányi csokorrá kötve.

S miután egy félóráig tartó gyors pillantással konstatálja Sári, hogy: nagyon egyszerűen néz ki, kocsira ül és fölhajtat a Lenke villájához a Svábhegyre.

Lenke hajnalszínű-selyem reform pongyolában ül a teraszon s a kis kapucinos majmával játszik, amit nászútjáról hozott magával s a francia szobalány uzsonnához terít.”  (127-128)

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai)A ruhája dohányszínű bársony, arannyal átszőtt sujtással, a kalapja valódi párizsi postakocsis kalap, a muffja hermelin és kék róka, s ha nem tartaná a kezében, bátran föltehetné a fejére is, annyira nem lehet tudni, micsoda. (5)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460)

A drága kalapos fejek kíváncsian nyújtatnak előre, a lorgnettek szinte vezényszóra vétetnek elő, és nem ok nélkül. Két szürke vakondok kabátkaés két ó-német rózsaszínű biber-kalaplép be az ajtón.

És íme, a tömeg hálátlansága… A dohányszínű bársonyruhára drága pénzen sem lehetne szemeket szerződtetni. Mind a vakondok-kabátkákat nézik s a két csodakalapot, amelyet, mind a kettőt, csak egy szál szürke strucc-toll díszít.

S a két vakondok-kabát karonfogva lép be. Biztosan, könnyedén, kecsesen, mint ahogy két szép és kikiáltott sikkes asszonyhoz illik. (6)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460)

Valóságos starok a divat terén. Ép oly elegánciával, mint a rafinériáig menő finom ízléssel öltözködnek. És eredetiséggel. Még a színésznők is is róluk “néznek le”, nem hogy ők néznének le a színésznőkről. Márkus Emma pongyolái tíz méteres slepjeikkel s a csipke-asszony, Lánczy Ilka, nyakától cipője hegyéig csipke-felhőivel, csak süldő divathölgyek e testvérpárhoz képest.

Már magában micsoda eredetiség: két asszony-testvér egyforma öltözködése! S úgy lépnek be az ajtón, mint két hercegnő. Egész Budapesten nem tud úgy járni asszony, mint ezek a testvérek. Még az Operaház legprimább balerinái sem. (6-7)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460)

S a miniszternek és államtitkárnak a művészeket és a művészek feleségeit mutatják be. Szép, eleven észjárású, különösen öltözött asszonyokat, kik az urok intenció szerintruházkodnak.

Ez az öltözködés pedig, egy Beniczkyné-féle regényben, Benozália vagy Imfiakomteszen igen hatásos lenne, de a budapesti asszonyok között, akik olyan nagyszerűen öltözködnek, igen furcsán veszik ki magukat. (14)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460)

Mogyoróbarna bársonyruha van rajtuk, a felhajtott karimájú kalapjuk egy árnyalattal világosabb, s öv helyett vékony aranylánc van sokszorosan karcsú derekukra csavarva , melyről három szál hosszú aquamarin, vagy inkább haldokló kék szemhez hasonló virág csüng le a szoknyájukra.

Ezek a sajátságos kék virágok a mogyoró barna bársonyon mesés hatásúak! (15)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460) 

Egy hét előtt a vakondok kabátok, most a bársonyruha. Nem is annyira a bársony – ez másnak is van – mint ez a lánc-öv s azok a virágok! S minden ruhához más gavallér. Szerdán Gerbeaudnál láttam őket; egy kockás szoknya volt rajtuk, de akkora kockákkal, mint ez a Maxence-kép s ehhez a szoknyához az öreg virág-utcai gróf volt varrva. Hány szeretőjük van ezeknek? (16)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460) 

Szükségük van gavallérra, úgy mint szükségük van kalapra vagy keztyűre, hogy komplet legyen a toilettjük. (16)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460) 

Ezek a szerdai órák az Isten negyedik negyedik parancsolatának tiszteletére vannak. Ebben az időben Nagy Jánosné eljön Kabóknéhoz, aki a rendes, szenzációsnál szenzációsabb elfogadó toilettben ül más napokon ilyenkor odahaza a kisebbik szalonjában, amely páratlan a maga nemében.

Szerdán azonban négytől hatig egy ötesztendős pongyola van rajta, a leánykori pongyolája. Szerény kis húszkrajcáros batiszt, a matróz-gallérján olcsó csipke, az ujjai csak könyökig érnek – hogy minél kevesebb batisztot “egyenek” meg az ujjak – és Nagy Jánosnén ugyanilyen pongyola van. Kabóknéhoz érve leveti drága toilettjét s magára veszi a leánykori pongyoláját. És úgy várják a mamát. (19)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460) 

Ide jöttek be a pirosvérűek. A kékvérűek, azok még pár ajtóval beljebb mentek. A pirosvérűeket a grófné társalkodónője és a felolvasónője fogadta. Két, lábakon járó mosolygó illemtan. Egyik fiatalabb, a másik idősebb s mindketten csodálatosan asszimilálódva vannak ahhoz a környezethez, amelyben élnek. Akárcsak az ajtó előtt álló inasok. Ha ez a két dáma ruhát cserélne ezekkel, époly kifogástalan inas lenne belőlük, mint az inasokból társalkodónők. (27)

(Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460)

“A nagy fekete szalmakalap alól kiragyogott selymes hajuk, az élet szeretetétől és boldogságtól csillogó szép szemük és gyöngéd ajkuk körül gyermekes mosoly játszadozott. Finom fehér ruhájuk kecsesen omlott szép termetükre, formás nyakuk mint egy virágszál hajolt előre s olyan biztos, könnyed lépésekkel mentek, mint maga a szerencse gyermeke, aki bekötött szemmel is bátran megy előre, akár kőfal, akár feneketlen mélység áll előtte.” (16.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

 “És reggel, amikor kinyitotta a szemét párnáján, s a kis vasmosdó előtt megpillantotta egyik lakótársát, egy kövér szőke leányt, aki írógépkezelőnő volt valami ügyvédi irodában, amint piszkos ingvállban, tarka kartonszoknyában mosdott előtte, nem maradt egyéb vágya, mint el, csak elmenni innét minél előbb, akárhova.

Egy másik leány lakótársa, vasúti kezelőnő, már fésülködött. Ezen csipkés hálókabát volt, lábán finom cipő, s mindenféle olajos és parfümös üveg állt előtte.” (148.)

 (Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“Máskülönben kicsi, kövér, eleven s olykor ravasz pillantású aggszűz volt, aki régi divatú derekakat és bő, ráncos szoknyákat viselt. Ezek a derekak, minthogy még húsz esztendő előtt készültek, mikor még Kárász Jusztina kisasszony otthon élt a szülői házban valamelyik dunántúli városkában, hol az apja, Kárász Dániel, híres csendbiztos volt, ezek a derekak, minthogy húsz esztendő közben kihízta őket, mindig ki voltak gombolva a gyomrán, s ezen keresztül kilátszott rosszul mosott, sárga inge.

A régi divatú, hosszú velencei óralánca azonban már kora reggel ott csüngött a nyakában […]” (150.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)

“A süket öregasszony körül egy másik öreg nő sürgölődött, Máriskó, a szolgáló. Ez olyan öreg volt már, hogy nem is lehetett tudni, hány esztendős; Jusztina kisasszonynak még az édesanyja hozta magával Erdélyből, s azóta az oláh leány mindig a Kárász család szolgálatában állt, s máig megtartotta nemzeti viseletét. Katrincát és csizmát viselt, nyakában ezüstpénzt, s haját, hajadonsága szimbólumaként, most is egy ágba fonva csüngette le hátán, s kötője szalagjával szorította le.” (153.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914) 

“Ella az első hetek után, mikor úgy-ahogy kezdte megszokni helyzetét és környezetét, megpróbált közeledni a leányokhoz, kik közül némelyiket fodrásznő fésült, és naponta olyan frizurákat rakott a fejükre, mintha folyton bálba készültek volna, s emellett olcsó, ordináré cipőjüknek sarka le volt taposva, s kis piszkos pamutzsebkendőjüket csak eldugva használták.” (183.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek, 1914)  

Ritoók Emma

 “Már május végén meleg nyár nehezedett rá a házakra: lefüggönyözött ablakok megett pongyola asszonyok készültek fürdőre, falura – de künt az utcán még nem hagyták el magukat, és fehér blúzok, virágos batisztruhák, ragyogó színű kalapok suhantak el az árnyékos oldalon.

Eliz jött be Ágneshez, nagy florenci szalmakalapját ledobta, hogy a pipacsok csak úgy rezegtek rajta, és elkapta a könyvet a tanuló elől.” (51.)

 (Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

ZSIDÓKÉRDÉS – ANTISZEMITIZMUS – KERESZTÉNYSÉG

Lux Terka

 „Ebben a demokrata világban – a papa is demokrata lámpafénynél, nappal arisztokrata – sok a zsidó ügyvéd, orvos, előkelőbb hivatalnok, de azért ők a hatodik világrészben vannak s a gazdag nagykereskedők feleségének és az előkelő egyszerüséggel öltözött, szép, erős zsidóleányoknak udvarolnak. Azért a jövő gazdasági politikája mégis csak az ő kezükbe van letéve. Ők málnalével isszák a pezsgőt.”

 (Lux Terka: Marcsa gondolatai, 11–12.)

 “- Ki volt ez az ember? – kérdem a papát.

 – Egy zsidó – felelt mély megvetéssel a papa és cinikus gúnnyal mutatott Szabó Jánosra. – Ennek a volt ügyvédje.

 Tehát Popper! – gondoltam. És azután nem tudom, mi történt velem, csakhogy egész délután nem láttam egyebet, mint Popper két szemét. Ha a papára néztem, ha a lovakra, az égre, egy kerítésre, vagy idegen emberre és akárhova, mindenütt és mindenben csak a Popper szemét láttam. A zsidó szemeit…” (75-76)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek) 

 “Délelőtt még az Andrássy-úton voltam kesztyűt venni s amint jövök az Oktogon-téren, találkoztam Ferivel, a nyolcadik gimnazista öcsémmel. Fölszálltunk mind a ketten a villamosra, amely zsúfolásig volt emberekkel s amint ott szorongunk állva, egyszer csak meglök Feri és gúnyosan súga:

 – A Nagy János ügyvédje…

 […] Néztem, néztem, és ő megérezhette ezt a nézést, mert egyszerre és hirtelen fölnézett s egyenesen rám pillantott.

 Különös, csodálkozó és kérdő pillantás volt ez, mintha azt mondta volna:

 – Ismerlek, de soha sem láttalak. Ki vagy te és honnan jössz?… A másik percben pedig fölállt és némán ajánlotta föl helyét.

 És ekkor Feri, ez a szép, de krakéller arcú, hencegő, rossz modorú, tizenhét éves fiú, azt mondja elfintorított szájjal, jó hangosan, hogy mindenki hallja:

 – Csak nem ülsz le egy zsidó helyére?

 A másik percben egy pofon csattant el. Popper ütötte arcul Ferit. Feri, a hatalmas növésű, atléta vállú Feri, szó nélkül keresztül hajolt rajtam, hogy visszaadja a pofont, de én egyik kezemmel az esernyőmet tartottam elébe, a másikkal meg, soha sem fogom megtudni, honnan szerzett erővel, de úgy taszítottam őt mellbe, hogy nekiesett a szomszédjának. És azt mondtam:

 – Amit kaptál, megérdemelted.

 Poppernek pedig, szégyentől és fájdalomtól égve, azt mondtam:

 – Bocsánatot kérek, doktor úr, az öcsém neveletlensége miatt.”  (81-82)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “- És az a sok botrány! – sóhajtott a mama. – A zsidó újságok napokig tele voltak velünk, még a parlamentben is szóba került a Marcsa neve és a Ferit még ma is azzal ijesztgetik a zsidó fiúk: »Ne lenne csak a hátad mögött a testvéred, majd megtanitnánk emberségre!« A zsidó fiúk!…”  (96)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “Arról nem is beszélek, hogy az ön gentlemanjének vallása olyan akadály, mint a hangya előtt a patak, ha a másik partra akar átjutni.” (99)

 “Elég az hozzá, hogy a szegény hiú Jancsi fölgyógyult, de a Poppertől kapott vágást sohase fogja elfelejteni és szívének utolsó dobbansáig gyűlölni fogja a zsidókat. És csakis az elcsúfításért; mert ha esetleg egy aranykulcsos-vitéz csúfítja el csinos orcáját, akkor meg az aranykulcsos-vitézeket gyűlölné szívének utolsó dobbanásáig.” (101)

 “Nekem tetszik az ön kedves Lenke leánya és ezennel tisztelettel megkérem kedves leánya kezét – következő föltétel alatt… […] Ki kell békülnie Popperrel…

 A papa felugrik.

 – Megbolondult ön? – kiáltja.

 […]

 – Nem – mondja Nagy. – Csak számolok a helyzettel. Tessék nyugodtan idehallgatni. Ország-világ tudja, hogy ön túlzott mértékben antiszemita. Én se vagyok filoszemita, de embere válogatja és az nekem wurst, hogy melyik Istenhez nyújtja be instanciáit, a keresztre feszített Istenhez, vagy Mózeshez? Az életben fődolog, kérem: a tisztesség és az exisztencia. Az exisztenciánk pedig, tessék engem jól megérteni, úgy hozzá van fűzve egyik emberé a másikéhoz, mint a láncszemek egymáshoz. Kérem szépen, ha nekem nem Kohn Hermann, hanem Szemere vagy Rohonczy Gida szállítaná a faanyagot, természetesen sokkal jobban örülnék, hogy velük vagyok üzleti összeköttetésben, mint egy kellemetlen orrú, a tűhegyig alkudozó izraelita embertársammal, de ha ezek a gavallérok csak lövőházat építtetnek, háromszáz terítékű déjeunert adnak és becsületes krakélereket csípnek fülön, kikkel később paroláznak, kénytelen vagyok Kohn Hermantól venni a fát. És tovább megyek… Tessék megnézni az én üzletkönyveimet és abból méltóztatik győződni, hogy a keresztény megrendelőimet elszámíthatom az ujjaimon. Igaz, a gazdag zsidó, aki öt-hat ezer, tízezer forintos megrendeléseket tesz, egy-két évig alkudozik, azután felülvizsgáltat, szakértőket küld, jótállást követel, de azután fizet. A magyar úr nem alkuszik, jótállást se követel, szakértőt se hozat – de nem fizet. Most már melyik, kérem, a jobb?… Ne méltóztassék türelmetlenkedni, mindjárt rátérek a dologra. A fiatal Schönfeld, esztendeje alkudozik egy tizenötezer forintos rendelésre. Két hét előtt végre nyélbe ütöttük a dolgok. Schönfeld kimegy Párizsba és egy embere tegnap hozzám jön, hogy visszavonja a megrendelést. Csak ámulok… Az ember aztán bizalmasan megmagyarázza a dolgot. A lapokban olvasta Schönfeld, a Popper-féle affairet, tudta, hogy én közeli viszonyba óhajtok lépni az ön becses családjával — és visszavonta a rendelést. A múlt héten az egyik faszállítóm lépett vissza a velem való összeköttetéstől… Kedves uram, mélyen tisztelt doktor úr, ön okos, tapasztalt ember és tudni fogja, hogy az életet nem az érzelmek köveivel rakták ki, hogy azon járjunk, hanem a józanság kövével. Gondolja meg a dolgot. Az ön érdeke, ha megtisztel a kedves leánya kezével, épp úgy az én érdekem, mint ahogy öné lenne enyém… El kell simitni a dolgot… Kabók is panszkodott már nekem, hogy nagy kárai vannak az affaire miatt… […]

 – Eszerint önnek első ízben is fára és nem feleségre van szüksége!

 – Fára – felelt Nagy János roppant nyugodtan -, hogy a feleségemet el tudjam tartani.

 – Teringettét! – kiáltotta a papa és másodszor is rácsapott az asztalra -, hát kinek néz engem az úr? Hogy én megkövessek egy rongyos zsidó fiskálist? Én csekőgidói Csekey János? Nem kívánná egyszersmind azt is, hogy bűnbánó táncot járjak a frigyládájok körül?” (105-106)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “Tökéletesen egyetértek Nagy Jánossal – beszélt tovább Muki. – Minden olyan erő, amely benn marad a hazában, a haza ereje és nem egy felekezeté. Bizonyos, hogy ennek a felekezetnek van egy pár négyezer esztendős hibája, de vajon nekünk van-e négyezer esztendős erényünk? És az idő olyan malomkerék, mely nem válogatja, mit őröljön agyon és mit ne?” (111)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “Istenem, hát lehetséges, hogy ilyen erős legyen az emberekben a fajgyűlölet!?

 Még a papában is, ebben a csupa alkalmazkodó, csupa számító emberben!

 A Krisztus tanítása még kikeletlen mag a földön. Mikor leszünk testvérek, mind, mind?!…” (112)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “És a szegény zsidóság még mindig nem tudja, mivel kell megpuhítani a büszke gentrit…” (122)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “Kilenc napja, hogy eljöttünk hazulról s még egy betűvel sem adtam életjelt magamról. Pedig úgy Sári, mint Lenke, lelkemre kötötték a carte postalet s még az induló vonatra is utánam kiáltottak:

 – Velencéből rögtön küldj carte postalet!

 Ők ugyanis már nem mondják: anzikc. Ez közönséges már és zsidós.” (126)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)

 “Utoljára is, a mi házasságunk mivel különb, mint a Marcsáé? Az én uram iparos, a tiéd kereskedő, a Marcsáé diplomás ember. Éppen az a kis keresztvíz…

 – Az nem kis keresztvíz – mondja Sári izgatottan, az több, mint a Duna vize! És kérlek, a mi házasságainkat ne állítsd egy kategóriába a Marcsáéval. Az én uram gentri ember, a tied, igaz, nem az, de gazdag. És Popper még csak nem is gazdag. “ (130)

 (Marcsa gondolatai, Bp., 1903, Légrády Testvérek)
 – A keresztények mind ilyenek – beszélgetett magában az öreg s mindenütt a falhoz húzódva csoszogott végig az utcákon. – Van egy nagyszerű tehetségük és azt hiszik, nincs semmijük, ha nincs pénzük. A zsidóknak, ha tehetségük van, az már annyi, mint lábán a gabona. Azok aranybányák fölött járnak és kőbe botlanak, a zsidó meg a kavicsban is aranyat keres. Ebben különböznek egymástól. A zsidó magában is, meg másokban is mindig keres, a keresztény azt se találja meg, amit mások megtalálnak benne és megmutatják neki: nézd! A keresztény: teremt, zsidó: produkál, de ha megfordítva lenne, jobb lenne, mert a zsidó ha tönkre megy, a nagy igyekezete miatt megy tönkre s a keresztény azért, mert nem tud igyekezni. És ha a keresztény tönkre megy, őtet az Isten tartja el, a zsidót meg az emberek. (102)

(Lux Terka: Leányok)

 Tudta: hogy szerelmes az orvosba és azt is tudta, hogy ebből a szerelemből soha sem lesz házasság, mert Janka, ha megtudja, hogy zsidó az ideálja, inkább meghal, minthogy hozzá menjen. (120)

(Lux Terka: Leányok)

 […] Tudom, hogy szívének nagy fájdalmat okoz ez a fölfedezés, amit előbb-utóbb csak megtudott volna s hogy beállt az az eset, hogy a szíve és jó ízlése állnak szemközt egymással; ha ez utóbbi lesz győztes, gondoljon reám. (124)

(Lux Terka: Leányok)

 […] Akkor, ott a kemény, szegényes kis kanapéján siratta el az éjszaka csöndjében, fiatal szívének első és utolsó álmát. Azt az álmot, amit az emberek javíthatatlan és gonosz ostobasága tépett szét. (125)

(Lux Terka: Leányok)

 … [A] kis bankhivatalnok Strausznak nem volt egyéb kifogása Johannával szemben: mint ennek vallása. Ugyanis, az egyetlen kemény csont a gerincén, az a becsületes vagy oktalan fanatizmus volt, mellyel a saját hitéhez ragaszkodott. ez a fanatizmus olyan mély volt benne, hogy ezt az egyet sem a nagyvárosi élet levegője, sem az élni akarás összes attrakciói meg nem törték benne. Ez a meglepő atavizmus ebben  a korlátolt és könnyű életre hajló fiúban olyan volt, mint a pergamenpapír az olvadásnak indult vaj körül. És Johannának vissza kellett térni ősei hitére [zsidó], ami nála épp oly könnyen ment, mint egykor az elhagyása. (156-157)

(Lux Terka: Leányok)

 Zsidó asszony itt nem volt, csak három. Baruchné, a leggazdagabb asszony Budapesten, azután a leghíresebb piktor felesége és a legnagyobb ujság kiadójának a leánya. Ez a társaság itt arisztokratább volt az arisztokratánál. Ezek az asszonyok semmit sem néztek meg, mégis mindent láttak. S nem akkor szóltak meg valakit, mikor megszóltak, hanem amikor dicsérték. Ez nem holmi “Sárga kereszt”-ünnepély volt, ahol gazdag posztósnék és keramitosnék azt mondják el egymás között, amit az asszonyi szívök és májuk csak kíván; ezek a miniszternék, egyetemi tanárnék, miniszteri tanácsosnék, társadalmilag predesztinált írónők, kultúrnevezetességű tanárnők, ezek finom kópiái a diplomatikus politikának. (30)

 (Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460) 

 S most a hallgató asszonyok is beszéltek. Gondolatot gondolattal cseréltek ki a boldogtalan vakok érdekében, és sokan a szellemes Pattan írónőhöz fordultak eszméért, majd a második és harmadik írónőhöz, aki valami királyi kitüntetéssel ékesített hölgy volt s egész délután azzal mulatozott, hogy a három zsidónőt fixírozta. (31)

 (Lux Terka: Budapesti fotográfiák, Lampel R., [1906] (Magyar Könyvtár 460)
 “- Józsi lelkem, ne hagyjátok el azt a szegény Kádár Gyurit.

 […]

 – Azt már hat ökör se huzza ki a bajól. A Wertheimer-banda kezében van s ez a zsidó-párt tönkreteszi.” (14.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek)

“- Menjen, farizeus, jezsuita, Judás! – fakadt ki dühösen most már az ügyvéd. – Se humanizmus, se igazság, semmi sincs benne és mégis ir! Hogy meri kezébe venni a tollat, ha csak a haszonlesés és a gyülölet vezérli folyton?” (Stein nevű újságírónak) (20.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek)

 “A főispán, a polgármester s Wertheimer, a szocialisták (itt a zsidópártnak hívják) vezére.” (27.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek)

 “A jellegzetes arcu, nagy orru, gondosan öltözött, nagyravágyó eszes ember sietve jött […]” (Wertheimerről) (28.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek)

“Erre a polgármester sógora, a városi főmérnök, dühösen felugrott helyéről s a padot verve kiáltotta:

 – Magyar embernek, akinek bőr van az orcáján, nem kellene türnie ezt a zsidó-terrort!

 Erre valaki elkiáltotta magát:

 – Nem ám!

 – Ismerjük a taktikájukat! – kiáltott a főmérnök. – Wertheimer nagyságos ur a bátyját szeretné beültetni a polgármesteri székbe!

 Erre éktelen kavarodás támadt. Minden oldalról kiabálás hallatszott: Menjenek a zsidók Jeruzsálembe! … Le a panamistákkal! … Ki velük… Pokolba! …” (32-33.)

 (Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek)

“A fegyelmezett gondolkodásu és temperamentumu zsidóság, orvosok, ügyvédek, kereskedők, földbirtokosok, semmit sem árultak el gondolataikból. Némán hallgattak és figyeltek, mint valami jól szervezett titkos társaság tagjai, kiknek látszólag semmi közük egymáshoz. És ezt minden megállapodás, sőt magukra oktrojálás nélkül tették. A kisvárosi intelligens zsidóság közelebb áll külsőleg, társadalmi érintkezésben a keresztény intelligenciához, mint a nagyvárosokban. Ami azonban a belsőséget illeti, a lelkeknek teljesen együvé simulását, tartozását, ebben ott is, itt is egyforma a távolság és a rejtett gyülölet ott forrong a szegény ostoba emberi lélekben, mely egyenlőséget nem ismer és soha nem is fog ismerni, csak a vágyat: egymás fölibe kerülni.” (37-38.)

(Lux Terka: Küzdelem az élettel, Bp., Légrády Testvérek)  

Ritoók Emma 

“Volt egy zsidó újságíró ismerőse, akivel a festőiskolában ismerkedett meg, és aki egy nagy lapnak volt a kritikusa. Két tárcáját közöltette a lapban, Elizt boldogsággal töltötte el az a tudat, hogy ő is alkotott valamit, és amikor az ismerősök dicséretekkel halmozták el, el is hitte. Hanem a legutolsó novelláját Derzsi visszahozta.

 – Miért? – kérdezte Eliz lehangoltan -, ez sem rosszabb, mint a többi.

 – De nem is jobb – felelt a kis fekete ember, azzal a kíméletlen nyíltsággal, amely ebben a fajban a mindent szétboncoló kritikai szellemmel egyesül.” (37-38.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“Vegyünk hát egy konkrét példát. Oroszi Eliz sikert akar. Dzsentri és keresztény… Ha zsidó volna, annak is meglennének a maga előnyei, a zsidó társaság bámulatosan viszi a maga pártfogoltjait. – De hát Oroszi Eliznek először a maga dzsentritársaságában kell helyet találni; nem abban, amelyikben csak bostont táncolnak – azt csak akkor ajánlanám, ha cimbalmozni vagy hegedülni tudna -, hanem abban, ahol a fiúk miniszeri hivatalnokok és írók egy személyben, a leányok pedig francia regényeket olvasnak. Ebből csak egy lépés az előkelőbb írói és művészi társaságokba.” (40.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Óh persze, az a mindent disszolváló zsidó szellem olyan, mint a választóvíz, még az aranyat sem kíméli.” (43.)

(Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905) 

“- Igaz, olyan a szelleme, mint a választóvíz – ismételte a Lénárd mondását Derzsire gondolva -, de ő legalább tanácsolt valamit, amit ti sohasem tesztek.” (44.)

 (Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)

“- Micsoda race-leány vagy te, Eliz! – ami a legnagyobb dicséret volt tőle.” (65.)

  (Egyenes úton – Egyedül, Bp., Singer és Wolfner, 1905)