Szász Zoltán: A nőírók ellen

Kedves Szerkesztő Úr!

Ön, aki artisztikus és szkeptikus ember létére természetszerűleg mindig többre tart egy igazságnál egy bókot, a múlt heti felfedező írásában szinte kéjeleg ebben a gyengéjében. Olyanokat mond a Janda Matild kisasszony beajánlása alkalmából a nőírókról általában, amit csak azzal a kiábrándultsággal lehet magyarázni, melynek mindegy, bármily hadilábon is áll a véleménye a valósággal, ha kedves és hasznos azoknak, akiknek szánja. Elismerem, van önnek némi joga a mai igazságok kicsinyléséhez, mivel sok Oly igazságot vágtak épen az ön fejéhez is, mely a legszemérmetlenebb hazugság volt s értem, hogy kedves, önnek tetsző nőknek bemond jó nagyokat, mivel ez önnek is jól esik, nekik is jól esik, anélkül, hogy ezáltal ön rosszabb, a hölgyek pedig jobb írókká válnának. Ha azonban el is ismerem annak a lelkületnek jogosságát, melyből múlt heti sorai fakadtak, azért szükségesnek tartom, hogy épen itt, a Jövendőben melléjök állíttassanak az én soraim, melyek, mint látni fogja, kissé különböznek az ön esztétikai udvarlásától. Nekem ugyanis van egy imádottam, egy évezredes, sok, nálam különb elme által megostromolt, de szűzi fátylának megnyitására még egyik által se kényszerített hölgy: az igazság. Nem hiszem, hogy én előttem épp most, egy ilyen jelentéktelen ügy alkalmából föllebben a fátyla, de mivel a körüle való tapogatózás is számomra nagy gyönyör, engedje meg, kedves szerkesztő úr, hogy én a nő-írónkról írván, ennek a hölgynek kissé udvaroljak. Ez a liberalizmus talán – sőt remélem – ártani fog az ön múlt heti írásának, de nem önnek, az igazság szerető jobb énjének, mely, tudom, nem halt meg önben, csak alszik.

Tehát! In medias res hatolva: ön azt írja, hogy a nőnemű költőknek köszönhető, «ha Heine után a líra még új színre, más területekre tudott szert tenni.« Mindaz, amit ezen kívül mond, hagyján; annyira magán viseli a bók természetét, sok látszólagosan valóban nagyot mondó részletét oly kevésnek is lehet érteni, hogy bátran békében lehet hagyni. De ez a mellékmondat oly hihetetlen merészen ellenkezik mindazzal, amit szerény véleményem szerint az élet és irodalom tényei diktálnak, hogy érdemesnek tartom megírni azt, amit Ön, kedves mester, leírása közben okvetlen gondolt. A tények ugyanis azt tanítják hogy a nő-írók Ada Negritől Janda Matild kisasszonyig egy érdekes és némileg új szociális jelenség tünetei, mint írónők azonban csak mérsékelten érdekesek s egyáltalában nem újak. Nem ismerem őket tökéletesen, de annyira igen, hogy ezt a középszerűséget, ezt a tiszteletreméltó átlagértelmiségüket megállapíthassam. Ha ugyanis valóban új szint és új területet hódítottak volna meg a Heine utáni líra számára, akkor olvasásuk izgatott volna s így jobban ismerném őket. Ez a mérsékelt ismeretség számomra legbiztosabb bizonysága mérsékelt értéküknek: az irodalmi fajsúlyukkal tisztában vagyok, látom azt a fejlődési fokot, melyet értékesebbjeik képviselnek s elmondhatom, hogy a Heine utáni férfi lírikusok egész tömege magasan fölöttük áll. Derék átlagalakjai ők az irodalomnak, akiktől nem egy szép akkord származik. De ez az akkord egyáltalában nem új, nem szokatlan, aminthogy ezeknek a hölgy-költőknek éppen jellemző tulajdonságuk a szellemi nőiesség, a befogadó, megtermékenyülő természet.

Legyen nyugodt, nem fogom elemezni őket. Ismétlem, csak mint szociális jelenséget tekintem őket s e szempontból megállapított elvek alapján fogom kimutatni, hogy nem csak hogy az ön kül- és belföldi kedvencei nem voltak Heine után az emberiség lírai esztétikai körének tágítói, de egyáltalában ilyen tágítást nők sohse cselekedtek s ez a működés tőlük nem is igen várható.

Kedves szerkesztő Úr, ön tudja, hogy én imádom a nőket, tehát tudni fogja azt is, hogy nem gyűlölködő antifeminizmus mondatja velem ki azt az alapelvet, hogy a nő alsóbbrendű mint a férfi. Nem zárja ki ez azt a meggyőződésemet, hogy a nőknek minden jog megadassék. Mert hisz ez az alsóbbrendűség nem azt jelenti, hogy a nők óriási tömege nem lehet kiválóbb tömérdek férfinál; egyáltalában nem azt, hogy az egyének szabad verseny-területe ne terjesztessék ki mind a két nemre. Csupán akadémikus értékű megformulázása ez annak a ténynek, hogy a férfiak átlagban magasabb rendűek, mint a nők átlagban. Áll továbbá az a tétel is, hogy bármely téren működjenek férfi és nő együtt, a férfi átlagban mindig értékesebbet produkál. Még a sajátosan női pályákon, a nőiruhavarrás, főzés, házvezetés terén is, a legelsők a férfiak. Miért van ez így? – azt most nem részletezem. Elég annyit megjegyeznem, hogy bármily kívánatos a nők tökéletes érvényesülése bármily téren, annak a zsúrbókokhoz hasonló gondolkodásmódnak, mely a helyüket tisztességgel megálló, de semmi rendkívülit nem produkáló nőket egyszerre minden férfit tönkrepocsékoló tüneményekké avatja, terjedését a köztudatban károsnak tartom. Szerintem a nőknek egyenjogosításra s nem felmagasztaltatásra van szükségük.

Nem gondolja a nők alsóbbrendűségének minden téren való eme jelzése után, hogy kissé furcsa volna, ha éppen a költészet terén s épen a tizenkilencedik század második felében, a nők vezetni kezdtek volna? Megbomlása, felfordulása volna ez egy majdnem természeti törvénynek mondhatni viszonynak, a nő és férfi rangviszonyának: azaz csoda volna. Ön pedig, kedves mester, bizonyára nem hisz a csodákban. De eltekintve ezektől a talán túlságosan spekulatívnek nevezhető dedukcióktól: nézze a tényeket. Nézze azokat a költőket, azokat a férfiakat, akik Heine után írtak! Nemcsak a saját kedvenceim, hanem mindenféle más felfogások és

hajlamok által nagynak vallottak közül írok ide néhányat: Baudelaire, Lecomte de L’Isle, Sully Prudehomme, Paul Verlaine, Jean Richepin, Svineburne, Griesebach, a «Der neue Tannhauser» szerzője, Dehmel, Detelev Von Lilieneron, Carducci,

Stecchetti stb. Nem akarok ismeretleneket és nagyon újakat, se magyarokat emlegetni. Elég ez a néhány, banális név, hogy ön is elmosolyodjék múlt heti bókjain, melyben mindezeket két rokonszenves olasz költőnő mögé állította. Mert bár ezek se oldották meg a világrejtélyt, sőt mivel szándékosan par excellence versírókat neveztem meg, az íróknak ma már nem is legmagasabbrendű típusának képviselőit vonultattam fel általok, mégis kissé többet képviselnek az irodalmilag csak mérsékelten képzett lélek számára, mint az ön bizonyára minden rokonszenvre méltó protezsáltjai.

Ismétlem tehát: ne üdvözölje Ön bennük azt, ami másodrendű s kevésbbé értékes, az írásaikat, hanem a fontosat, az újszerűt, a foglalkozásukat. Nem az érdekes, amit írnak, hanem az, hogy írnak. Az írásuk olyan, hogy a legtöbb átlagos tehetségű férfi író hasonlót produkál, tehát nem sok szóra érdemes, az a tény azonban, hogy a sok, nők által immár meghódított pálya közé most az írói is besorozódott, érdekes és örvendetes szociális jelenség. Támogassa tehát őket mint szerkesztő: adja ki az írásaikat, de ne dicsérje őket agyon. Ha azonban okvetlen azt akarja, hogy kedves, de téves állítása a nő-írók újat-hozó szerepéről legalább a jövőre nézve igazzá váljék, ajánlja figyelmükbe a következőket: Van egy működés, melyben a férfit tökéletesen leveri a nő, melyben a férfi nem konkurálhat vele s mely, úgy tudom, lírailag még nem igen van értékesítve. Ez a működés: az anyaság, melyhez még távolról hasonló érzést se élt át a férfi, valóban érdemes volna, hogy költőileg feldolgozódjék. Világrendítő ez se volna, a férfiak átlagos elsőbbségét még ez a női költészet se döntené meg, de új volna s nem férfi-utánzás.

Kedves szerkesztő uramnak őszinte híve és munkatársa:

Szász Zoltán
(Jövendő, 1904/16.)

Bródy Sándor a női írókról a Jövendőben

„Erdős Renée az új kor költészetében: jelenség. Egy egyedül álló, magányos, arcképe után ítélve szép és fiatal leány élettörténete megkapó és megrázó dalokban elbeszélve: ez a »Versek« mint olvasmány, amelyeken szinte élő, vérző és lobogó frissességük dacára ott a jel: a megmaradás jele. Az, hogy aki ezeket írta, az nem hirtelen feltűnő és gyorsan múló jelenség, hanem új lap a magyar irodalomtörténetben. Ám azzal, hogy klasszicitást ígérünk a »Versek«-nek, nem apellálunk a jelen ellenében a jövendőre: a ma, az Erdős Renée-é. Az utolsó években ő volt az, aki a napi újságok közönségét rászoktatta a versolvasásra. Aki töredékeivel is oly elemi erővel hatott: mint fog hatni most, amikor teljes egészében és gazdagságában jelenik meg! Most látjuk csak, hogy kit bírunk benne.” (Bródy Sándor, Jövendő, 1903/1. 94.)

„…mondanivalója lényegében ugyanaz, ami az Ada Negri-é, a Vivanti-é, az Erdős Renée-é és Marie Madelaine-é. Ezek mind az asszonyi álszemérem – nem ritkán szemérmetlenség – lázadói, valamennyien férfias természetek és azért küzdenek a férfiak ellen – hogy végül esetleg azok rabjai lehessenek. Nagy harmónia nincs e lyrában, de annál több kifejező és jellemző erő, új csapások az érzések – vagy érzékek – rajzában és az érzékiségnek olyan glorifikálása, amelyhez költő, aki férfi, nem érthet igazán. Victor Hugo mondja: »A férfi teste – az asszony.« Ezek a nőnemű költők ennek a testnek a szimfóniáját éneklik női tudással és férfias művészettel és nekik köszönhető, ha Heine után a líra még új színre, más terrénumra tudott szert tenni. Nemcsak az érdekességük, hanem az érdemük és jelentőségük is nagy ezért. Az irodalom-történet, – melyet végre is férfiak írnak mindig – kellemetlenkedni fog nekik, de ha tiszta képet akar adni: ugyancsak számolnia kell velük. Különösen áll ez a magyar irodalom-történetírásra, amely – ha egy kis becsület van benne – kénytelen lesz konstatálni, hogy az utolsó öt év legjobb, formailag is legművészibb versírója a «Kleopátra« szerzője [Erdős Renée], aki nem csupán a gyenge női versírókra, de erőteljes férfi-kollégáira is ugyancsak hatott. Tüzes pathosza, bátor érzelmessége bizonyára bátorította új kartársát, Janda Matildot is.” (Bródy Sándor: A szerkesztő közlései. Janda Matild. Jövendő, 1904/15. 51–52.)

„De hamva alatt a szürke elméleti történetnek, mintha kék és harmatos búzavirágok nőnének, tiszta hajnali hangulat borzongat meg, az az idő, amikor még nem tudtam a most divatos legrosszabb hiszemű izmusról –: egyedül járva egy nem nagy, tavaszi réten, vad virágot szedtem az igazi, az első leánynak. Forró ez a borzongás, de ami utána, nyomában következik, az hideg, hideg; le kell feküdnöm és egy változóbb hangulatban arra gondolnom, akikre – kevesekre – mint igazi asszonyokra találtam. És ha ezek nem lennének, nem bírnám el az undort, ami bennem felülkerekedik, gondolván azokra a férfias lényekre, akik a feminizmust hirdetik és gyakorolják, a tülekedő munkában megizzadt férfi-testükön kacér nyersselyem csipkével díszített blúzt viselve.

Aludni, aludni, a búzavirág illata mégis mindennél erősebb és a szomszéd szobában alszik anyám nyugodtan, tiszta lélegzetvétellel, tiszta lelkiismerettel, de érettem való nyughatatlan álomban.” (Bródy Sándor: Új asszonyalakok. Jövendő, 1905/14. 19.)

„Valósággal irodalmi eseményszámba megy az a novella-kötet, mely a napokban hagyta el a sajtót. Tormay Cecile, a kiváló írónő adta ki ebben elbeszéléseit Apró bűnök címmel, amelyekből a Jövendő a múlt héten közölt egyet. A helyes irányba terelődő magyar irodalom egyik széles körben nagy hatást tett termékével állunk itt szemben, amelynek szerzője elvetette magától az utóbbi évek nőiróinak sablonját s helyes irányban mutatja be az élet megannyi apró bűnét. Az érzéki irány Ietűnőben van, helyt kell engednie a helyesnek, az egyedül jogosultnak, annak, amely visszatér az emberi lélek édes-bús jelenségeihez s odahagyja a hús és vér kultuszát, amely lábrakapott. Női szalonok kedves titkait, az apró bűnöket árulja el Tormay ezekben a bájos novellákban, aminőkhöz fogható, talán az uralkodó irodalmi irány tévelygései miatt is, évek hosszú sora óta nem jelent meg a magyar könyvpiacon. Szó sincs róla. Nem lehet itt ezalatt a mérsékelt égöv alatt meghonosítani az idegen kultuszt, s maradandó hatást itt csak oly szelíd fehér könyv kelthett, mint amilyen a Tormay Cecil könyve.
Mert ebben a könyvben, amelyet mindenkinek el kell olvasnia, csak édes suttogásról beszél az írónő és nem mámoros, kéjes lihegésról, a nő ajkáról itt legfeljebb szerelmi vallomás röppen el, de ez korántsem a másik nem hívása. Nem az élet nem ismerése az, ami Tormayt jellemzi, hanem ellenkezőleg arról tesz tanúságot, hogy ismeri az életet és mindenesetre jobban ismeri, mint többi írónő társa, aki a kéjre vágyó passzivitást mutatja be a nőben. Az életet, a való, a reális életet Tormay ismeri és nem a Herkules imádás papnője és ezért képez irodalmi eseményt az Apró bűnök megjelenése. Az Apró bűnök-ben egy régi irodalmi irány született újra, párosulva a realizmussal, melyben a szerelem már nem valami csodatevő szer. De ez az irány, amelynek Tormay Cecil feltámasztója, életképes és az egyedül életképes. Az élet olyan, mint amilyennek Tormay mutatja be. Van benne sivatag de van benne oázis is, vannak nagy erényei, de vannak apró bűnei is. A legszebb magyar nyelven rajzolta ezeket az apró bűnöket a kiváló írónő, akinek tárcái es elbeszélései kezdettől fogva feltűnést keltettek. Most ezeknek gyűjteményével lépett a közönség elé, amely bizonyára szeretettel és méltó elismeréssel fogja fogadni.” (Tormay Cecile novelláiról, Jövendő, 1905/29. 44.)

jovendo cimlap
Digitalizált lapszámok
(MTA Könyvtár és Információs Központ)

Free business joomla templates