Nőírókról és a korról szóló kritikák, elemzések (válogatás); írőnők levelei egymásról


ÁLTALÁNOS ILLETVE ÖSSZEFOGLALÓ ÍRÁSOK

Bánhegyi Jób: Magyar nőírók

Bródy Sándor a női írókról a Jövendőben

Gyulai Pál: Írónőink

Mándy Teréz: Nők a magyar irodalomban

Szász Zoltán: A nőírók ellen

Zsadányi Edit: Írónők a századfordulón

CZÓBEL MINKA

Deák-Takács Szilvia: A hajszálak is párban

Menyhért Anna: A másság kánontalansága, a boszorkány (Czóbel Minka) - Első rész, Második rész

Menyhért Anna: Női irodalmi hagyomány

Németh Ványi Klári: Dobos lovag, a Máramarosi Robin Hood. Jegyzetek Czóbel Minka A két aranyhajszál című regényének folklorisztikus elemei kapcsán

Takács Judit: A szubjektum problémája Czóbel Minka lírájában

Tálas Anikó: Czóbel Minka és Büttner Helén barátsága

Tidrenczel Sándor: Czóbel Minka vallomása

S. Varga Pál: A vágytalan boldogság költője (Czóbel Minka költői világképeről)

"Kedves Minka, nagyon jól esett, hogy onnan a gyönyörü természet közepéböl erre a füstös városra és benne a te hivedre gondoltál. Azt hiszem, ha nem is mindenben, de itt-ott fogsz a magadéival közös gondolatra is találni a regényemben.

Üdvözlöm a gyönyörü, vagy (?) a hatalmas, önálló (?) fákat, téged pedig ölel hived

Emma"

Ritoók Emma Czóbel Minkának 1903. 10. 17. (OSZK Fond 30/149)

ERDŐS RENÉE

„Nemde különös, hogy éppen egy női szívet tud lefoglalni ez a versbe öltöztetett sivár bölcsesség, hogy éppen ő előtte nincs semmi magasabb, kívánatosabb, fölemelőbb, mint a test virulása, a hús és vér izgalmai, a szerelem érzéki gyönyörei. (…) még sem tartjuk arra valónak, hogy az édes anya, leányainak, habár felnőtteknek is, olvasmányul adja. Korán ismernék meg e könyvből (s nem előnyükre), amit később az életből ismerve sem szoktak dobra ütni…”

O.: Erdős Renée: Versek. Pallas, 1902. Budapesti Szemle, 1903. 314. szám, 307–313

„Könyvét nem ajánlhatjuk fiatal leányoknak olvasmányul. A mi világunkban költészet rejlik abban, ha a férfi, az erős barbár, meghódol egy gyönge asszonynak. De bármint erőltetjük is magunkat, nem tudunk nagy lelki momentumot találni abban, ha a nő még oly szép versekben is dicséri egy férfi szemét, kezét, fürtjeit. Elösmerjük, hogy ez a mi hibánk lehet.”

Lyka Károly: Két költő. Erdős Renée – Harsányi Kálmán. Új Idők, 1902/51. 547.

„A mit poétahölgyek mamájoknak el nem mernének mondani, azt prózában és versben piacra viszik.”

y. f. Erdős Renée: Új dalok. Kleopátra. Budapesti Szemle, 1906. 350. szám, 305–308.

„Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is. A magasságok útját sorvadozva kívánja, s neki talán már a legúnottabb az örökös turbékolás. (…) Nem kívánjuk, hogy az effeminált férfiak idejében Erdős Renée – férfiú legyen. Szerelmes érzéseinek kérlelhetetlenségében úgyis túlontúl férfias ő. De dobjon el sokat a szép szavakból, s vegyen fel egy keveset más érzésekből is, mint a hím után való vágyódás. Bizonyisten nem érdemli meg a mi géniuszunk ezt a sok verset, s bizonyisten olyan sok ezer érzéki, kéjes, nagy érzés van, melyhez a partner nem kell és nem hiányzik. Lopja meg a maga leányos hangulatait, intellektusának elálmodozásait: meglássa, hogy többen s a valakik közül valók fogják legjobban szeretni.”

Ady Endre: Erdős Renée. Budapesti Napló, 1906. január 21.

„Erdős Renée az új kor költészetében: jelenség. Egy egyedül álló, magányos, arcképe után ítélve szép és fiatal leány élettörténete megkapó és megrázó dalokban elbeszélve: ez a »Versek« mint olvasmány, amelyeken szinte élő, vérző és lobogó frissességük dacára ott a jel: a megmaradás jele. Az, hogy aki ezeket írta, az nem hirtelen feltűnő és gyorsan múló jelenség, hanem új lap a magyar irodalomtörténetben. Ám azzal, hogy klasszicitást ígérünk a »Versek«-nek, nem apellálunk a jelen ellenében a jövendőre: a ma, az Erdős Renée-é. Az utolsó években ő volt az, aki a napi újságok közönségét rászoktatta a versolvasásra. Aki töredékeivel is oly elemi erővel hatott: mint fog hatni most, amikor teljes egészében és gazdagságában jelenik meg! Most látjuk csak, hogy kit bírunk benne.”

Bródy Sándor, Jövendő, 1903/1. 94.

„…mondanivalója lényegében ugyanaz, ami az Ada Negri-é, a Vivanti-é, az Erdős Renée-é és Marie Madelaine-é. Ezek mind az asszonyi álszemérem – nem ritkán szemérmetlenség – lázadói, valamennyien férfias természetek és azért küzdenek a férfiak ellen – hogy végül esetleg azok rabjai lehessenek. Nagy harmónia nincs e lyrában, de annál több kifejező és jellemző erő, új csapások az érzések – vagy érzékek – rajzában és az érzékiségnek olyan glorifikálása, amelyhez költő, aki férfi, nem érthet igazán. Victor Hugo mondja: »A férfi teste – az asszony.« Ezek a nőnemű költők ennek a testnek a simphoniáját éneklik női tudással és férfias művészettel és nekik köszönhető, ha Heine után a lyra még új színre, más terrénumra tudott szert tenni. Nemcsak az érdekességük, hanem az érdemük és jelentőségük is nagy ezért. Az irodalom-történet, – melyet végre is férfiak írnak mindig – kellemetlenkedni fog nekik, de ha tiszta képet akar adni: ugyancsak számolnia kell velük. Különösen áll ez a magyar irodalom-történetírásra, amely – ha egy kis becsület van benne – kénytelen lesz konstatálni, hogy az utolsó öt év legjobb, formailag is legművészibb versírója a «Kleopátra« szerzője [Erdős Renée], aki nem csupán a gyenge női versírókra, de erőteljes férfi-kollégáira is ugyancsak hatott. Tüzes pathosza, bátor érzelmessége bizonyára bátorította új kartársát, Janda Matildot is.”

Bródy Sándor: A szerkesztő közlései. Janda Matild. Jövendő, 1904/15. 51–52.

„A beköszöntő... Őszi kaland Firenzében, Erdős Renée kis regénye. Firenze, Róma s általában Olaszország, úgy látszik, Erdős Renée kizárólagos írói monopóliuma már. De ki is tudná ezeket az őszi kalandokat Firenzében előkelőbb emberekkel, mélységesebb lelki konfliktusokkal, igézőbb helyismerettel s nagy sikereken edződött, mindennél biztosabb írói rutinnal felidézni? Ez a kis regény pontosan azon az esztétikai szinten áll, mint Erdős Renée többi munkája. Igaz... Erdős Renéenek talán nem is kellett megalkudnia... Szembetünően és meglepően érdekes: mennyire beillenének ebbe a sorozatba Erdős Renée regényei. Sokakhoz kell szólni? Mesét kell mondani? Szerelemmel, kalandokkal, érdekes figurákkal, érzelmes morális tartalommal lekötni az olvasót? Erdős Renée írói egyéniségének legjellegzetesebb tulajdonsága ez a polyglott sokoldalúság, - mindenkihez a maga nyelvén szólni. Az entellektüelnek megadja a legfinomabb kivitelű lelki mélységeket, a kispolgári nőnek a távoli s tündöklő bíborosokat, az ugyancsak determináltan polgári hiszterikáknak «az élet értelmét: a gyermeket», a fáradt hivatalnokembernek nagyszerű nők kalandjait, az egy- s kétszobás lakásokhoz ragadottaknak a gyönyörű Itáliát, s a masamódlányoknak a bárók és hercegek monokliját. Itt ugyan csak egy híres író s egy kitűnő szobrásznő a regény homlokdíszei, de a történetet benépesítő társaság még így is válogatott s finom. Beköszöntő volt. S kitünő indítás.”

Illés Endre: Ötven új magyar regény. A Révai Irodalmi Intézet «Nyíl»-regénysorozata, Nyugat, 1932. 11.

„Annak a fiatal hölgynek a nevét, ki mai számunkat díszíti, olvasóink közel három éve ismerik. A Hét sűrűn hozta szebbnél szebb költeményeit, melyek közül egyik-másik szinte megdöbbentő őszinteséggel tárja elénk egy gazdag, szenvedélyes női kebel vívódásait. (…) Egy lírikus nő, aki hazudni nemhogy nem akar, de nem tud, mert lírikus voltánál fogva lényének minden idegszála a beismerésre készteti. Egy vallomás ez a nő, a fátyol csücskének föllebbenése, egy parányi rés, melyen át a női lélek misztériumába bepillanthatunk. A konvenciókkal nem sokat törődik. Mi szabad a poétának, mi nem szabad – nem kérdezi. Mit szól hozzá a tisztelt közvélemény – azon túlteszi magát. És nem holmi inczifinczi, vékonydongájú, filigrán teremtés, illatból és napsugárból és édes, limonádés sentimentokból összeszűrve, hanem egy nagy darab vászoncseléd, csupa izom, csupa erő, csupa lüktető élet és egészség! És amilyen egészséges a teste, olyan ép egészséges a lelke is. Ő nem filozofál, nem követi se Nietzschét, se Schopenhauert. Nem Buddhista, nem keresztény, nem zsidó. Ő az abszolút asszony. Most még ártalmatlan. Valamikor talán valakinek a Delilája. Ki merné az ellenkezőjét állítani?”

Kiss József: Erdős Renée, A Hét, 1901/43. 714

„Majd belerobbant ebbe a zavarba egy új irodalmi folyóirat: Bródy Sándor Jövendő-je. Mindjárt az első számban Gárdonyi Géza vakmerően őszinte életrajza gyerekéveiről s egy fiatal, a lángoló vér nimbuszában ragyogó költő lánynak, valami Erdős Renée-nek önmagát meztelenre vetkőztető, görög szemérem-nemismeréssel csók és beteljesülés után sikoltó gyönyörű formájú versei lávazuhatagok gondosan faragott hűvös márvány-csatornákban.”

Laczkó Géza: Királyhágó. Bp.: Grill Károly, 1938. 194. Idézi Komlós Aladár: Erdős Renée. In: Uő: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Bp.: Gondolat, 1959. 393.

Kaffka Margit Lesznai Annáról (Máli) és Erdős Renée-ről

„Ma ez a bolond asszony, ez a Renée volt nálam. Érdekel, de sohase fogom megszeretni. Agresszív, szertelen nekem, és nincs benne annyi önfegyelmezés, hogy őszinte lehessen. Ez akármit el tud hinni magamagának! Mennyivel intelligensebb és emberebb a mi Málink! Mi van az ő meséskönyvével? És Magával úgy – egyébkülönben? Unatkozik még? Tudja-e, hogy ilyen időkben csakugyan egy trappista kolostorba volna jó bevonulni egy esztendőre! Nem próbálná meg? Renée majd ad tanácsokat. De ő – ma úgy láttam – szívesebben férjhez menne most már; mert lássa, az élet összes bolondságán végig kell ám menni, csak esetleg fordított sorrendben.”

Kaffka Margit levele Hatvany Lajoshoz, 1911 ősz. In: Levelek Hatvany Lajoshoz. Vál., szerk. Hatvany Lajosné. Bp.: Szépirodalmi, 1967. 132–133.

Lesznai Anna Erdős Renée-ről (teljes cikk ld. 40-41. p.)

“Jól tudjuk mi asszonyok, hogy lényünk titokzatos legmélyének mindegy, bárki legyen az, ki házunk felé jő. Mert mi magunk vagyunk csak a nélkülözhetetlenül fontosak – a papnők – a szertartás végezői. A kedvesek elmúlnak, de megmaradunk mi – és a szerelem. A szerelem, ez az örökegy egyetlen, amit meglátnunk adatott, az úgy lehet másoknak százarcú létből. Ez az egy kapunk van: ezen járunk be az örökkévalóságba; ez az egy gyökerünk van: ez köt össze vérrel és erős szálakkal a mindenséggel. Minden más – félek vagy talán remélem – idegen sallang csak rajtunk.

S ami az Arany Vedret kiemeli, mintegy felmagasztalja Erdős Renée többi szép kötete közül, éppen minden mellékesnek, minden kölcsönvettnek lehullása: az asszonyiság szent magva mezítelen pompájában kerül napvilágra. Illetve – még napvilág sincs ebben a könyvben. A természet illatba és tömjénbe fulladt oltárdísszé stilizálódik. Nem tudni a holdfény dereng-e, vagy a vágynak reszkető világa gyúl ki a névvel nem nevezhető csudaligetek árnyában. Majd meg sohse látott formájú „csupa név” növények kúsznak dús özönben a templom oszlopára –„myrrha”, „nárdus”, szent mámort érlelő kánaáni szőlőgerezdek – Biblia lapja közt megálmodott keleti virágok. A földi kedves is eltűnt: ő sem tolakodik már az asszony és Istene közé, nem lop többé testi kezekkel kincset és gyertyát az oltári díszből. A „kedves” szerelemmé válva – ott fénylik maga is az oltáron. Istenné magasztosult, önön dicsőségére. Ragyogásába beolvad minden. Egyedül csak az asszony marad meg véle szemben életerősnek, testtel, vérrel bírónak – majdnem egyenrangúak összekapcsoltságukban: a vágy és a szerelem.

Erdős Renée művészi szerencséje, hogy vallási ihletettségében meg tudta tartani asszonyvoltának áldott testiségét. Erős érzékisége életet önt a túl világi fénybe „nárdust a mécses lángjára” – s így sohsem válik „vallásosan elvonttá” szoborplasztikájú költészete.”

Levél Lesznai Annának

(válasz az előzőre, Dienes Valéria írása a Nyugatban, 1910/15)

“Nem, Lesznai Anna, neked nincs igazad. Nincs igazad, te égő testű, világot ölelő asszony, aki lelked titokzatos mélyére nézve belekábulsz a teremtés folytatásának nagy terhébe, mellyel a természet lebilincselte és fölemelte az asszonyt. Belekábulsz és mindegy neked, ki az, ki házad felé jő, csak lehessen urad, csak lehessen parancsolód, csak legyen kinek a térdeit kúszva átkarolnod, csak legyen aki téged szép remegő téged összetörjön. És tetszel nekem így, mert odaadásodban őszinte vagy és erős és nagyon sokan vannak a hazugok és a gyengék. Tetszel nekem így, égő szemeddel, csókolásra váró ajkaddal, nyílt, merész, büszke alázatosságodban a te férfiad előtt. Az önmagát néző, önmagába látó élet vagy te így őszintén, meztelenül, az önmagába szerelmes természet vagy te így és nagy igazaddal elöntve látod a világot.

A te világodat. De más a másiknak világa és neked meg kell azt érezned, Lesznai Anna. Nem vitázni akarok én veled, csak őszintén mesélni néked, mesélni arról, hogy én, a másik asszony, igazán és őszintén asszony, mit látok, mert mást látok, mint te.  (...)

Sápadt tenéked az én világom, Lesznai Anna. És sápadt lesz nékem a te világod. Más-másra ömlik a lelkünk forrósága, de ne mondd te, hogy csak a tiéd igaz. És ne mondd, hogy minden asszony olyan, mint te -, én sem mondom, hogy olyanok, mint én. Vagyunk egypáran, akik odadobjuk egész magunkat egyetlen játékra, akik nem tudunk sokfélét apránkint akarni, csak egyet nagyon. Vagyunk egypáran, mindég kevesen, akik egy valamit megszeretünk egészen, nagyon és a többit azon át öleljük magunkhoz. Te énekeled a szerelem zsoltárait és jól teszed, mert szép vagy, egész vagy, gazdag vagy így; mert azok a leggazdagabbak, akiknek csak egy kincsük van. Művészeteddel körülfonod, erős, egyéni lelkeddel megvilágítod a kincsedet. Ezt az egyet te látod, a százarcú létből s úgy amint látod, csak te látod. Ez a te kapud, ez a te vérfonalad az örökkévalóság felé.

Nekem is van ilyen kapum, a felé is vérvonta út vezet, azt is könnyel és fájdalmakkal kellett megkeresni és újra megtalálni -, és újra megtalálni. Az én kapum a másnak színtelen, nekem kápráztató, másnak rideg, nékem melegsugarú. Az én kapum a gondolkodás -, én ezen át járok az örökké valóságba. Ezen át szeretem a világot, ezen át ölelem az embereket és ismeretlen nékem az, aki nem ússza velem azt a forró, hullámos áradatot, amitől megzendül körülöttem a levegő és ezer kimondatlan titkot suttog a mindenség. Mert engem az igazság csókol. ha behunyom a szemem, az én homlokomra gondolatok lehelnek fehéres párákat, ha elfelejtem, hogy vagyok. (...)

GULÁCSY IRÉN

Irodalmi szempontból legelőször az tűnik fel, hogy a Hamueső szerzője nem minden kár nélkül olvasta Szabó Dezső regényét, Az elsodort falut. Nemcsak a téma megfogásán látni ezt, hanem az alakok rajzán is. Túl élesen exponálja őket, a vonalaik nyugtalanok és minduntalan elrajzolódnak. Zsúfolja a dolgokat, túltömi felesleges és túlzott motívumokkal. […] A stílus erőltetett zsúfoltságán és nyelvi modorosságain is érzik a tapasztalatlan kézzel másolt minta. Ezeken túl azonban vannak a regénynek figyelemreméltó írói tulajdonságai. Helyenként erővel van megírva, leírásainak eredeti színe, párbeszédeinek élethangja van. Az elrajzolt emberi profilok néha egy-egy helyzetben élesen és elevenen rajzolódnak ki. Általában a részletek mindig különbek az egésznél. […] Minden fogyatékával együtt is figyelemreméltó könyv ez. Azt kell mondanom, az író különb benne a munkájánál. Még tapasztalatlan, naiv és túlbuzgó, az eszközeit még nem csiszolta magáévá, az anyagát nem tudja teljesen kiformálni. De olyan rátalálásai vannak, olyan élénk az ösztöne, olyan eleven és sokszor eredeti a képszemlélete, egy-egy nehéz ponton úgy meg tudja találni a kellő szót, hogy író volta föltétlenül bizonyítva van.”

Schöpflin Aladár: P. Gulácsy Irén: A hamueső. In: Nyugat 1925/19.

„Nyugodtan kimondhatjuk, hogy P. Gulácsy Irén regénye [scil. A fekete vőlegények] hosszú évtizedek legerősebben megfogott magyar koncepciója. Megírásában, a már említettem epikus objektivitás mellett, ugyanaz az erő érzik, mely koncepcióját és emberábrázolását jellemzi.”

Benedek Marcell: A Mohács-centenárium regényei. In: Korunk 1927/5. 384.

Az olajnyomatoknak e készenálló építőkockái között a hézagokat azután valami minduntalan váltakozó, bizonytalanul maibb összetételű, lazább anyag tölti ki. A nagy történelmi állóképek között ezekben a részekben vesz lélekzetet a regény, itt mozdul a mese, itt jut egyénibb, sajátabb hangjához az író. Ezeket az alkalmakat is sorra elmulasztja azonban Gulácsy Irén, hogy elbeszélő egyéniségéről itt kedvezőbb képet adjon, írói kvalitásait valamikép mégis dokumentálja.”

Illés Endre: Pax Vobis. P. Gulácsy Irén háromkötetes történelmi regénye. In: Nyugat 1931/6.

Ezek a problémák a legkülönféle történelmi regénynél felmerülnek, de éppen egy ennyire teljesség igényével múltat idéző regényóriásnál fokozott óvatosságra van szükségünk, hogy elkülönülve a szerzőtől, mintegy kívülről tudjuk élvezni és értékelni a múltidéző asszony teljesítményének gazdagságát is, szépségét is.”

Hegedüs Géza: A múltidéző asszony. In: Gulácsy Irén: Nagy Lajos király. Budapest: Szepirodalmi Könyvkiadó 1986, 690.

Gulácsy regénye nem emelkedik felül a populáris, szórakoztató irodalom mű- faján. Jellemábrázolása plasztikus, színes, romantikus ellentéteken alapuló: Erzsébet például hol esendő, támaszra vágyó, boldogtalan asszony, hol gyöngéd anya, hol érzéki szerető, hol pedig vérszomjas és bosszúálló hisztérika, vagy méltóságteljes, gőgös és hatalomvágyó uralkodó. Az Anjou-kor szellemének megfestésére Gulácsy erősen archaizáló nyelvet használ, ez azonban nem rekonstrukció, hanem különböző korok szavaiból, szófordulataiból elvonatkoztatott, »absztrakt« régi magyar nyelv.”

Vallasek Júlia: Az erdélyi történelmi regény a második bécsi döntés után In: Irodalomtörténeti közlemények 2004/2. 241.

„Miután a történelmi regényekkel mint politikus műfajjal kapcsolatban amúgy sem viselkedett megértően a korábbi irodalomtudományi gondolkodás, az olyan folyóiratokban publikáló szerzőkkel mint Gulácsy, Kosáryné még kevesebb türelmet tanúsított, manapság viszont az irodalmiság szférájának a legszélére próbálják őket kiszorítani a történelmi regények írónőinek műveit populárisnak láttatva, vagy pedig a nőirodalomhoz kapcsolódó elvárások mentén íródnak ki az irodalomtudományi diskurzusból. Saját olvasói tapasztalatom nem igazolta az előbb említett kételyeket, aggályokat […].”

Varga Virág: Erdély, nő, történelem. Gulácsi Irén: Fekete vőlegények. In: Uő (szerk.): Nő, tükör, írás. Budapest: Ráció 2009. 308.

LESZNAI ANNA

Kaffka Margit Lesznai Annáról (Máli) és Erdős Renée-ről

„Ma ez a bolond asszony, ez a Renée volt nálam. Érdekel, de sohase fogom megszeretni. Agresszív, szertelen nekem, és nincs benne annyi önfegyelmezés, hogy őszinte lehessen. Ez akármit el tud hinni magamagának! Mennyivel intelligensebb és emberebb a mi Málink! Mi van az ő meséskönyvével? És Magával úgy – egyébkülönben? Unatkozik még? Tudja-e, hogy ilyen időkben csakugyan egy trappista kolostorba volna jó bevonulni egy esztendőre! Nem próbálná meg? Renée majd ad tanácsokat. De ő – ma úgy láttam – szívesebben férjhez menne most már; mert lássa, az élet összes bolondságán végig kell ám menni, csak esetleg fordított sorrendben.”

Kaffka Margit levele Hatvany Lajoshoz, 1911 ősz. In: Levelek Hatvany Lajoshoz. Vál., szerk. Hatvany Lajosné. Bp.: Szépirodalmi, 1967. 132–133.

RITOÓK EMMA

Balázs Béla: A nagy véletlen (Ritoók Emma új regénye)

'Írok, írok és írok. Darabommal éppen úgy meg vagyok őrülve, mint mikor megkezdtem, kíváncsi vagyok az eredményre, első felvonását Ritoók Emma is nagyon szereti, úgy hiszem, szombaton a végével is készen leszek.

Szikra Czóbelnek Nagyvárad 1902. VI. 02. (OSZK Fond 30/172)

"Ma nálam volt Ritoók Emma. Írt egy regényt – igen jó, de félek, nem fogják regénynek minősíteni: nagyon sok benne a »hazabeszélés« – a new woman ideálfilozofálása. De ez igen jól van megírva. Kíváncsi vagyok a sorsára."

Szikra Czóbelnek 1903. VI. 29. Nagyvárad (Oszk Fond 30/172)

"Ritoók Emmánál voltam. Feküdt. Féltem, hogy előbb-utóbb ő is beleesik a tuberkulózisba s hozzá most olyan rossz lakása van! De nagyon boldog, hogy a 2000 koronát megnyerte."

Szikra Czóbelnek  Bp., 1903. X. 30. (OSZK Fond 30/172)

SZALAY FRUZINA

Pór Péter: Adalék egy korszakváltáshoz: két verselemzés

"Mégis volt egy különös vendégem: Rakovszky Stefi a néppárti, olyannak éreztem az ittlétét like that of a bull in a crockery shop. – Oh Minka ha itt lettél volna! Hogy élveztelek volna benneteket »zsidóság«, »szabad kőművesek«, »liberalizmus« elleni *vérmes* kirohanásaitokkal. […] Különben, nehogy pártját fogjad, hát megmondom, mit mondott: azt, hogy kedvenc költőnője Szalay Fruzina, te neki nagyon »hideg« vagy. Hallod ezt Pán arája?"  

Szikra Czóbelnek 1902. III.14. Budapest (OSZK Fond 30/172)

Free business joomla templates