Zsadányi Edit: Nőírók a századfordulón 

Szalay Fruzsina és Czóbel Minka örökségét folytatva írónők egész sora lépett fel a századelőn az irodalmi életben. A társadalom figyelme a nők felé fordult, a közélet egyik fontos témája a női emancipáció volt. A közbeszédben új hely kínálkozott a női alkotók számára. Nem véletlen, hogy a női érdekvédő szervezetek és a feminista mozgalmak megjelenésével egy időben váltak a női szerzők elfogadottá.

„Ékes hangú hírnökök jöttek mostanában ama túlsó parti, furcsa országból – írja Balázs Béla –, amelynek neve: asszony. Láttuk Kaffka Margit életvízióját, ahol a lázadó sejt legyűri az organizmust. Ahol a lélek millió finom rezzenésnek megindult hangyabolya és az apró dolgok monumentalitásán megtörik minden hierarchia és törvény, melyet talán csak férfiagy lát a világba. És Lesznai Anna szerelmes pantheizmusában a minden férfit áttelelő gyökérörökkévalóság öntudata dalolt. Milyen asszony-újságot hoz Ritoók Emma új könyve? Íme, az első újság, hogy stílusa fölényes, zárt, szinte rideg objektivitású férfistílus. Mi 'másvalamit' vártunk. (...) De amint egyik novella a másik után letörténik lapozó ujjaink között, lassan ráeszmélünk, hogy ez a zárt objektivitás: másvalami. Hogy éppen ez az a különös és nyugtalanító asszony-újság, melyet Ritoók Emma hírül hoz nekünk” (Balázs 1914, 74).

A század első felének írónői – Kaffka Margit, Lesznai Anna, Tóth Wanda, Tormay Cecile, Erdős Renée, Ritoók Emma, Gulácsy Irén, Zsigray Juliánna, Dánielné Lengyel Laura, Szederkényi Anna, Török Sophie, Berde Mária, Szabó Mária, Szenes Piroska és Földes Jolán – azóta, Kaffka kivételével, szinte teljesen feledésbe merültek. Nem csak egy-egy szerző, egy egész nemzedék törlődött ki irodalmi tudatunkból, holott a kortársak elismerően és együtt emlegették őket, ezt példázza a fenti idézet, de utalhatunk még Bánhegyi Jób 1939-ben megjelent Magyar nőírók című összefoglaló munkájára is.

A huszadik század második felének irodalomtörténeti kánonjában a női szerzőket szinte egyedül Kaffka Margit képviseli: a Sőtér István szerkesztette A magyar irodalom története ötödik és hatodik kötete a Nyugat szerzői között külön fejezetben tárgyalja, más nőírók műveit viszont csak vázlatosan ismerteti, esetleg egy-két mondatban utal rájuk. A Nyugat körüli költők közt olvashatunk néhány gondolatot Lesznai Annáról, de Tormay Cecile szerkesztői tevékenysége is a Nyugattal összevetve érdemesül figyelemre. Tormay Cecile, Gulácsy Irén és Zsigray Juliánna prózai írásaira a kötet a Konzervatív irodalom című alfejezetben hivatkozik (Sőtér 1965; Sőtér1966). Lesznai Anna és Ritoók Emma munkásságát elsősorban a Vasárnapi Körrel kapcsolatban tartják említésre méltónak. A Sőtér-féle irodalomtörténet egy mind a mai napig változatlan szemléletet alakított ki, amely egyrészt kiszakította a „nőírók” kontextusból az egyes szerzőket, sőt eltörölte a kategóriát is, másrészt csak azokról az alkotókról és esetükben is csak arról a teljesítményről vett tudomást, amely valamely jelentősnek ítélt irodalmi eseményhez, például a Nyugathoz vagy a Vasárnapi Körhöz kötődött. Jelen fejezet igyekszik elszakadni ettől a felfogástól, egyúttal megpróbálja folytatni azt a hagyományt, amely az írónők műveit egymással (is) összefüggésben, a női identitás kérdésével összekapcsolva vizsgálja. Nem kívánja és az adott keretek közt nem is tudja helyreállítani az „eredeti” irodalmi-kulturális kontextust, amelyben a század első felének női alkotói alkottak. Ehelyett a feminista irodalomkritika szempontjainak bevonásával kísérletet tesz az eltűnőben lévő alkotások visszahívására, egye s művek, egyes részletek megszólaltatására, új párbeszéd kialakítására.

Miért érdemes ma leporolni az „asszony-könyveket”? Elsősorban azért, mert mai szemmel nézve kifejezetten hiányoznak a századelő írónőinek munkái a későbbi irodalomtörténetekből. Üresnek tűnik az a hely, amelyet ezek az írónők egykor betöltöttek. Az angolszász feminista kritika egyik fontos törekvése az irodalomtörténeti kánon újraírása, az arra érdemes női szerzők beemelése az irodalmi köztudatba. Ezt a tendenciát már csak azért is érdemes követnünk, mert a marxista irodalomtörténet-írás nem egy írónőt politikai okokból rekesztett ki. Kis példányszámban megjelent műveiket nem adták ki újra, így azok nemcsak az irodalomtörténetekből, hanem a könyvespolcokról és a könyvtárakból is eltűntek. De az eltűnt hangokat azért is fontos megszólaltatni, mert a kilencvenes években számos eredeti hangvételű írónő (Rakovszky Zsuzsa, Polcz Alaine, Erdős Virág, Gordon Agáta, Bódis Kriszta) jelentkezett, akik a századelő írónőihez hasonlóan a női identitás kérdését helyezik a középpontba.

Az utóbbi években valamelyest megélénkült az érdeklődés a női szerzők iránt. Újra kiadják Tormay Cecile műveit, Erdős Renée regényeit, feldolgozzák Lesznai Anna hagyatékát (Török 2001). Bodnár György, aki több évtizede kíséri figyelemmel ezt a korszakot, Kaffka Margit mellett egyre több női szerzővel foglalkozik (Bodnár 1991; Bodnár 1993). Kádár Judit Erdős Renée-ről és Tormay Cecile-ről írt tanulmányai irodalomtörténeti nézeteink felülvizsgálatát, a századforduló írónőinek újraértékelését sürgetik (Kádár 1997; Kádár 2001; Kádár 2003). Fábri Anna a századforduló magyar írónőiről írt könyvének „A szép tiltott táj felé” című fejezete sorra veszi a századelő jelentős női szerzőit (Fábri 1996). L’Home Ilona a századelő írónőinek kritikai fogadtatását vizsgálja (L’Home 2003).

A női irodalom szorosan összekapcsolódik a huszadik század első évtizedeinek egyik fontos problémájával: a nőkérdéssel. 1895-től megnyílik a nők előtt a továbbtanulás lehetősége a felsőoktatásban, beiratkozhatnak az egyetemek orvosi, bölcsészettudományi és gyógyszerészeti karára. A diplomás nők egyre növekvő száma előtt pedig nem lehetett elzárni a szakmai karrier útját sem. 1904-ben megalakult a Magyarországi Feministák Egyesülete, 1906-ban megjelenik a Feminista Értesítő, 1907-től a Nő és a Társadalom, 1909-től a Magyarországi Nőegyesületek Szövetségének folyóirata, az Egyesült Erővel. A század első éveiben tanulmányok, cikkek egész sora foglalkozott a női emancipáció szükségességének kérdésével (Fábri 1996, 181).

A magyar feminizmus története a második világháborúig két szakaszra osztható. Míg a feminizmus első, századfordulós korszakát jobbára a politikai liberalizmussal való azonosulás jellemezte, a másodikat, 1920 és 1945 között a feminizmus antiliberális fejezetének tartjuk. A nők emancipációjának kérdése elválaszthatatlanul összekapcsolódik a soknemzetiségű Magyarország két másik, igen sok feszültséget okozó kérdésével: a nemzetiségi és a „kisebbségi” kérdéssel (Kovács M. 1994, 181). A kisebbségi kérdés, elsősorban a keresztény és a zsidó középosztály ellentéte, mint ismeretes, az évszázadokon át vezető szerepet betöltő magyar középnemesség és a zsidó bevándorlók ellentétes irányú társadalmi mozgásából, a dzsentrik lesüllyedéséből és a zsidók felemelkedéséből adódott (Romsics 2003, 74).

A társadalmi viszonyok alapvető átrendeződését és a nőmozgalomban bekövetkezett konzervatív fordulatot jól mutatja, hogy noha 1917-ben a női választójog első törvényjavaslatát liberális politikus (Vázsonyi Vilmos) nyújtotta be, 1920-ban az első női választók már jobboldali pártra szavaztak. A magyar nők akkor járulhattak először az urnákhoz, amikor a háború, a Tanácsköztársaság és Trianon traumája, illetve az értelmiségiek „túltermelése” következtében országszerte fellángolt a politikai antiszemitizmus újabb hulláma, és az egyetemek ismét megpróbálták kiszorítania a női hallgatókat. A női szavazók többsége a jobboldal vezető pártját, a Keresztény Nemzeti Egységpártot támogatta. A Tormay Cecile vezette nőmozgalom, a MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) a továbbtanulás jogának visszaszerzését állította középpontba, és jelentős sikereket ért el a nők oktatásának területén. A zsidó hallgatónők esetében viszont nem követelte a tanulás jogának visszaállítását, látványosan szakított a liberális felfogású szervezetekkel, és végérvényesen elszigetelődött az európai feminista mozgalmaktól (Kovács M. 1994, 180).

A keresztény, a zsidó, illetve a német kultúra keveredése a témája, sőt az anyaga számos korabeli írónő regényének (Kaffka Margit Állomások; Tormay Cecile A régi ház; Ritoók Emma A szellem kalandorai; Lesznai Anna Kezdetben volt a kert). Kaffka Margit a zsidó és a magyar beszéd- és szemléletmód egymásba szövésével alakítja ki az Állomások nyelvezetét. Egy jellegzetes példa a regényből: a nemesi származású, Budapestre költözött és kézimunkáiból önállóan megélni szándékozó Rosztoky Éva és a lakberendezéssel foglalkozó Major Hugó munkamegbeszélése egy Andrássy úti kávéházban.

– Szóval nem tetszik önnek a dolog? – szólt bele Éva hasztalan titkolt idegességgel. Ezt az urat már nem magázta bizalmasan, mint Vajdát. Szeretett volna mindjárt felállni és elmenni.

– Ó, kérem, ezer bocsánat! – nyújtotta el a hangot kissé csúfondárosan a másik, és vizeskék, apró szemeit mosolygón szögezte Évára. – Ha kicsit epés volnék, amit pedig görcsösen titkolni igyekszem, hát ez csak a metié féltékenysége, galád irigység. Mit szól? Jön egy szép nő selyemben, egy finom kis gojnő, és a blúza ujjából rázza ki készen a művészetet. Amiért mi itt évek óta sakálkodunk, izzadunk, főzzük egymást, smoncázunk, piszkoskodunk, hochmetzolunk, megalkuszunk. Ő csak így – meglebbenti a szoknyáját – pardon! – Kárörömtől zöld részvéttel kérdeztem egy perccel ezelőtt azt a „letört” kollégát, aki a szomszéd asztalnál az ötödik fekete suvikszlét löttyenti a torkába keserűn: „Na, mi van? Hogy szolgál a becses tehetsége?” – „Döglik, drágám, döglődik – gyomrozza a Malchemóvesz, mint közös nagymamánkat a tizennyolcadik gyerekágyban, Kóbikánál, ki burokban gyött, de később tollyuban utazott Somkútról Mádra meg vissza. Néha pont Mádra vissza, ausgerechnet!” – „Unberufen, drága alak! Ma kegyednek, holnap nekemnek!” Erre ön idelebben, és már a retiküljébe minden: siker, hírnév, pénz, megrendelés! És még be sem piszkolta a galambszín kesztyűjét! (...) Vajdának én is csak tót-varrottast írok, szentül hiszi, hogy Nógrádból jöttem, pedig „Haj, tatán, Tatán volt rabbiner boldogult tatám!”

Éva összehúzott szemöldökkel, már-már kicsattanó, kínos ingerültséggel hallgatta a faji hangsúllyal éneklő beszédet, mely a felsorolásoknál, pauzák előtt éles lüktetéssel ritmizált. „És az ilyennek senki sem mondja meg... senki sem üti pofon!” – Major nézte őt – átlátszó, simára borotvált arcbőre alá egyszerre gyenge pirosság szökött. Elhallgatott egy pillanatra.

– Meg kell minket szokni, kérem – mondta hirtelen elváltozó hangon –, nem harapunk mi azért, ne higgye, már az ugatásunkon is hallik, hogy rosszak a fogaink! Fog maga még engem vagy más ilyen szegény, szeplős fiút – sajnálni is, meglássa! – Na, ja, hát red’ mer tachlesz, igaza van! (Kafka 1962, 182-183).

A zsidó lakberendező szavai lehengerlik Évát. Már a kávéháztól (amit Major Hugó ajánlott) is idegenkedik, életében először jár ilyen helyen, így a környezet a megbeszéléshez hozzátartozó hatalmi játszmában a férfinak kedvez. A párbeszéd nem más, mint a férfi tekervényes, a tárgytól lépten-nyomon eltérő monológja és a nő közbeszólása. A magyarba jiddis szavakat keverő és itt-ott nyelvi hibákat is vétő szóáradatba az „úri hölgy” szemszögéből nézve arcpirító megjegyzések, durva szavak is keverednek. A párbeszédbe azonban további beszédek is fölfedezhetők. Major Hugó szólamába egy kávéházi szóváltás elbeszélése ékelő dik, Éva második bekezdésében pedig nem beszéd, hanem gondolat hangzik el, egyenes idézetben „És az ilyennek...” A nagyobb szövegteret a férfi birtokolja, viszont a nő gondolataiba látunk bele, a belső nézőpont révén a kevés közlés ellenére Éva kerül közelebb az olvasóhoz. A zsidó férfi a másik helyzetét váratlanul átérezve megszakítja szóáradatát, szinte meghallja a ki nem mondott mondatot, olvas a másik gondolataiban, és az „olvasottak” hatására átalakítja további mondandóját. A kávéházi történetben kibontakozik egy háttértörténet, egy metanarratíva: két fél egymás (félre)értésének, (félre)olvasásának, két kultúra találkozásának feszültséggel teli története.

/Forrás: Vilanyspenót - Zsadányi Edit: Írónők a századfordulón /

Főoldal

Free business joomla templates